Mennyi ideig tartott amig feldolgoztad traumatikus szuleselmenyedet? Mi, vagy ki segitett ebben? Hogyan tetted tul magad rajta? Mitol volt traumatikus a szules?

Nem tettem túl magamat rajta, már jó ideje.

Az "áldott állapot" az meg terhesség. Aki nem ezt mondja hazudik.

Szóval nem lett (lesz) testvére a 12éves lányomnak.

Amúgy miért e kérdés?

Hosszú lesz:

18 órás vajúdás után spontán szültem ugyan, de ezután jött a feketeleves.

Majdnem elvéreztem. 4-5 orvos varrt, tamponálta, öblítette és takarította a méhem, egymás után kötötték be az infúziókat, majdnem vért is kellett kapnom. (Csak azért nem, mert az átlagnál jobb vérképpel mentem szülni: 131-es hemoglobin, ez "csak" 81-re csökkent a szülés utánra stb...)

Szerettünk volna még egy babát, de annyira megviselt, hogy így alakult a történet és hogy aznap nem is láthattam a babát, meg 2 napig még magamat is alig tudtam ellátni, hogy akkor eldöntöttem én itt, az első babánál befejeztem a szüléseket.

Pedig 2 évet vártunk a kis manóra!

Amúgy a kórházban a nehéz szülés után sem a gyermekágyas ápolók, sem az újszülöttesek nem mutattak megértést felém, sőt közölték, hogy nem vagyunk egyformák, van aki már a császár után néhány órával fitt, ellátja a gyereket is, van aki jobban elhagyja magát!!!

Na ez végképp betette a kaput!

Úgy néztem ki, mint egy halálmadár, majdnem elájultam, ha felkeltem, még 2 nap múlva is. (Mert még az első három napban is iszonyat erősen véreztem, nyilván még rosszabb lett a vérképem.)

Volt fogadott szülésznőm, aki szintén közölte, hogy nem tudta, hogy ilyen vagyok! Hát pont nem vagyok ilyen, mindent elkövettem, hogy mielőbb velem lehessen a baba, de a fizikai korlátaimat nem tudtam ott és akkor olyan hirtelen legyűrni.

Az anyai érzések nálam pont ezek miatt csak a baba öt hetes korában kezdtek kialakulni, úgy éreztem megfosztottak az első meghitt pillanatoktól és ezt talán már nem is tudjuk behozni...

Nem beszélve róla, hogy a tejem sem indult be, a babát kiszáradva iszonyat sárgán, kritikus szintű súlyvesztéssel engedték haza, hiába könyörögtem, hogy adjanak neki tápszert, csak pohárból itatták nagyritkán forralt vízzel, aminek a fele mellé ment. Nem volt több lelki erőm vitatkozni.

Szóval nálunk nem jött be a bababarát kórházasdi, mert ahogy hazaértünk másnap már vittük is be a gyerekkórházba, mert bealudt teljesen, nem tudtuk felébreszteni- megint 4 nap kórház, ahol ismét szörnyen bunkó volt a személyzet- megint lelki trauma az egész családnak. Így az első időszakban az apukája nem is láthatta csak napi 1-2 órára a fiát.

Én két napig nem kaptam a fiam mellett ágyat, csak egy széken ültem éjjel-nappal ilyen szülési élmények után iszonyú fájdalmakkal hatszorosra dagadt bokával és nekem kellett ellátnom segítség nélkül a babát. Ha mertünk reklamálni le voltunk hurrogva, hogy örüljek, hogy bent lehetek a picivel.

Persze tejem egyre kevesebb volt a kialvatlanság, az idegesség miatt. Ördögi kör.

Ez már a férjemnek is sok volt.

Az első egy hónap egyébként is iszonyat nehéz egy újszülöttel, nekünk tripla olyan nehéz volt, de kibírtuk.

A férjem szegény mikor végre itthon voltunk nem tudott mit kezdeni a helyzettel ezért eleinte ő sem segített semmit, külön szobában aludt, hozzá sem nyúlt a babához.

Ez később rendeződött, amikor már teljesen kiborultam és megmondtam, hogy ki kell vennie a részét, mert nem bírom tovább...

Most 3 és fél hónappal a szülés után úgy érzem sikerült megbékélnem a történtekkel, nem segített benne senki, sőt még mindig nem értenek meg; de muszáj túllépnem, hisz a fiamnak tejes anyára van szüksége, és a történteken már nem lehet változtatni.

Már gondolkozunk a következő babán, szeretnénk egy kislányt is, vagy még egy kisfiút:). Majd meglátjuk.

A férjem is megszokta az apaság érzését, már sokat segít és bolondozik a lurkóval. A házasságunk is talán visszaáll a normál kerékvágásba, azon vagyunk.

Neked is van valami rossz élményed, vagy csak érdeklődsz?

Kb fel ev volt mikor tudtam ugy gondolni a szulesemre mint egy jo elmenyre.

anyu volt a segitseg,csupan azzal hogy joparszor vegighallgata a szulesemet,nem szolt semmit csak hagyta hogy kibeszeljem magambol,nekem ennyi eleg volt.

Nekem a terhességet nehéz feldolgozni lelkileg. Sokszor éreztem magam rosszul/nem hányinger/ haskeményedések az első perctől, minden vírust összeszedtem, vesegyulladásom volt, pedig alig mentem emberek közelébe nagyon vigyáztam magamra. Állandóan az orvost jártam aki azt mondta, hogy van akinek az immunrendszerét ennyire legyengíti a terhesség. Előtte sem voltam beteges azóta sem vagyok az Hála Istennek. Szóval a szülés nekem egy megváltás volt, nagyon jó élmény. Arról nem beszélve, hogy elég türelmetlen természetű vagyok és már alig vártam, hogy kezembe fogjam a babámat.

A második terhességet másként akarom megélni, pozitívan állok hozzá és remélem az már jó élmény lesz.

Folyamatos hányinger a terhesség alatt az 5. héttől egészen a szülésig. 31. héten burokrepedés, szivárgó magzatvíz, három nap bizonytalanság a szülőszobán, tüdőérlelő, oxitocynos indítás, majd a szívhang eltűnése miatt sürgősségi császár, végül 5 hét a koraszülött osztályon.

Címszavakban ennyi.

Egyszer sírógörcsöt kaptam, s azt hittem ezzel túlvagyok az egészen. De még mindig rosszul leszek, ha koraszülött mentő autót látok.

Szívem szerint szeretnék még egy babát - s valószínűleg 3-4 év múlva lesz is -, de az eszem azért hadakozik. Viszont igyekszem magam nagyon-nagyon pozitívra "programozni".

A kislányommal való szülésélményem nem túl jó: 37. héten egyik éjjel arra ébredtem, hogy rendszeresen bekeményedik a hasam (kb. 2 percenként), de fájás nem volt. Azért bementünk az ügyeletre, ahol egy bunkó orvos könyékig durván belémnyúlt, és közölte, hogy minek jöttünk ide be, itt még semmi nem lesz. Ez után vérezgetni kezdtem (a vizsgálat miatt). NST-re tettek reggelig, a szülőszobán voltam, legalább két kismama szült meg mellettem, végighallgattam a jajgatást, sikoltásokat stb...borzasztó volt, haza akartam menni, már nem volt kedvem szülni, pedig azt hittem elég felkészült vagyok, de mindez sok volt.

Másnap a fogadott dokim már nem engedett haza, mondta, hogy az a biztos, ha bennmaradok a végéig, nem tudja pontosan, mik ezek a keményedések, de szülésnek egyelőre nincs jele. Szóval be kellett feküdnöm. Na ez lelkileg úgy megviselt, hogy csak bőgni tudtam. Haza akartam menni, a szobatársaim nem győztek vigasztalni, nagyon aranyosak voltak. Estig csak bőgtem, teljesen magam alatt voltam, ráadásul látogatási tilalom volt, a férjemet sem láthattam. Azért délután kimentem a kórház elé, hogy találkozhassunk, mert úgy éreztem, nem bírom.

A találkozás után kissé megnyugodtam. Vacsora közben már el is beszélgettem az asztaltársakkal.

Aztán arra eszméltem, hogy nagyon fázom, az egész testem reszket, nehezen tudok nyelni, távoli hangok a nevemet mondták, mindenki fehérben volt körülöttem, én meg egy ágyon feküdtem, a hasam lapos volt, akkor jöttem rá, hogy mi van.

Az idegen doki elmondta, hogy vacsora közben rosszul lettem (epilepsziás rohamot kaptam), a roham hatására levált a méhlepény, azonnal műteni kellett, majdnem elvéreztünk a babával együtt. Hajszálon múlt az életünk. Azt mondta, ha ez otthon történt volna, már nem élnénk...

Alig tudtam felfogni. A kislányomat azonnal elvitték egy másik kórházba, ahol van újszülött intenzív, mert vért nyelt és ráment a tüdejére.

Három napig nem is láttam a drágámat, csak fényképen (apja lefényképezte és felküldte a képét nekem még aznap). A melleim két nap múlva úgy "bedurrantak", hogy azt hittem, megőrülök. Nem volt, aki kiszopcsizná a tejet, kőkemények lettek, nagyon fájtak. Egy szobatársam elmasszírozta a csomókat, egy csecsemősnővér meg megmutatta, hogyan fejjek kézzel (ezt saját kérésemre tette, amúgy senki rám sem nézett...). Ez után szinte minden időmet a közös zuhanyzóban töltöttem a csap fölött és kínlódtam a kézi fejéssel. Nem volt lehetőség átkérnem magam a kisbabám mellé, csak zárójelentéssel mehettem haza, három nap után kiszedték a varratokat, aztán kismamaszállón laktam a Klinikán, hogy a pici közelében lehessek. Lassan belejöttem a szoptatásba, rossz, volt, hogy szoptatáshoz csak egy karfa nélküli faszéket tudtak adni, a friss császáros sebem nagyon fájt, elég nehéz volt ez az időszak. Két hét után végre hazaengedtek bennünket, a lányunk már hét éves, azóta van egy másfél éves kisfiunk is.

Kb. egy évbe telt, mire feldolgoztam az egészet, akkor úgy voltam vele, hogy nem kell több gyerek, mert a következőbe biztos belehalok.

A férjem sokat segített és anyukám is, az ő segítségükkel sikerült magamhoz térnem az első sokkból.

A kisfiammal nem voltak rossz élmények a szüléssel kapcsolatban.

6 hónapos múlt a lányom.- mai napig nem dolgoztam fel. nekem a terhesség szó szerint Terhesség volt. 10 hetesen már félrekezelt az egyik orvos (akkor fogadtam fel másikat) 14 héttől zsibabdtak az újjaim, 18 héttől non-stop, majd két hét múlva görcsbe álltak és fájtak. fájdalomcsillapítón éltem.nem tudtam szinte öltözni, fogat mosni, nagydolog után kitörölni. zokogva indúlt a napom. a dokimat nem találtam bent, az ügyeletes orvos pszihiáterhez küldött hogy írassak fel nyugtatót mert nem igaz hogy ennyire fáj a kezem. aztán ismerős belgyógyász csinált vérvizsgálatot, kiderült súlyos kalciumhiányom van.majd a fogadott dokimban bíztam , azt modnta mehetek nyaralni, elmentem. 400km-re kerültem kórházba toxémiával a dokim véleménye után 1 héttel. és pár nap után csak annyira engedtek el onnan hogy itt a kórház előtt kiszálltam. a nővérek arroganciája közrejátszott hogy a vérnyomásomat nem lehetett normalizálni. 32 hetesen császároztak, az őrzőben a nővér bepánikolt mert nem lehetett a vérnyomásomat 200-ról lehozni. 21 órát voltam ott bent. lányom intenzíven volt 22 napig...

de ha ez még nem elég, félrekezlték a lányomat, elvittem a mi kórházunkból egy szomszéd városba mert itt műteni akarták. a másik helyen elvégeztek egy vizsgálatot és kiderült semmi baja a lányomnak...szóval borzalom volt az egész....ezért is lesz egyke a lányunk a legnagyobb bánatunkra, de a férjem sem akar másikat. majdnem meghaltunk mindketten, én az örzőben pár perce nem is voltam magamnál.fáj a szívem nagyon de nem kockáztatunk. a mai napig sírok a történtek miatt.