Van itt aki felhívta az anyukáját a vajúdás kezdetekor? . Az enyém elvárja hogy hívjam fel, mert egy másik városban lakik, és nem akar "lemaradni", ez normális?

Hát igen, ez lehet. Már többször leültünk megbeszélni, de nem sokra jutottunk.. egy idő után meg már értelmetlen húsz éves dolgokon rágódni,és felemlegetni, ha egyszer már így beékelődött. Én nem akarom hogy foglalkozzon ezzel, mert a lelkiismeretfurdalás, a tépelődés meg az önsajnálat nagyon nem oldja meg a dolgokat, mást viszont nem tud tenni. Sajnálja, hát én is, én meg eddig jutottam..

Mondtam már hogy megbocsátok neki, és általában nem is jut eszembe a dolog, de ha krízishelyzet van, vagy olyan nagyobb horderejű mint ez, akkor valahogy mindig előjön.

Már voltam ezzel családállításon, pszichológusnál, lehet hogy nem elégszer, mert mégis bennem maradt.

Hát passz.

Az tényleg érdekes, hogy miért nem akarom megosztani a boldogságom- egyrészt nem akarom elkiabálni, mert elvesztettünk már egy babát, ha majd a kezemben lesz, akkor elhiszem, hogy tényleg megtörtént.. addig nem valószínű. pont ezért, bár mazochistának hangzik, nem bánom ha nem lesz könnyű a szülés, elhúzódhat, fájhat, nem érdekel, csak a baba rendben legyen, én nem félek a fájdalomtól.

Másrészt, bár lassan négy éve boldog vagyok a férjemmel - épp a minap beszélgettünk arról, hogy ezt se könnyen fogadtam el - még mindig tartok attól, hogy kívülállók "elronthatják".Nem vagyok féltékeny, nem abban az értelemben. Valahogy úgy vagyok ezzel, mintha lenne egy kincsem, amit nem mutatok meg senkinek, mert félek hogy elveszik...

hülyén hangzik, nem?:)))

olyan nehezen jutottam hozzá, hogy minden percét élvezni szeretném, folyton emlékeztetem magam arra, hogy az ember általában utólag jön rá, hogy boldog volt, én most vagyok az, most kell megélnem:)

ugyanakkor közel áll hozzám az altruizmus, de nem a saját boldogságomból adok ilyenkor, vannak más tartalékaim, még a családtagok számára is..

Köszönöm:)))

Nov. 30-án szültem, és leginkább az itteni kommentek hatására, a férjemmel felhívattam anyut.

Még jó, hogy 100km-rel arrébb lakik, mert 12 óra vajúdás után császár lett a vége (közben a férjem végig velem volt, de mikor megláttam, hogy smst ír a türelmetlenkedőknek (anyu, anyós, hugom) kis híján kivágtam a telefonját az ablakon...)

szóval itt az a rendszer hogy egy lift van, a látogatók is ezen járnak, és a vajúdó kismamát is ezen szállítják a kerekes hordágyon a másik emeleten levő műtőbe...

szép lett volna ha várnak a hírre kint a hozzátartozóim, engem meg kitolnak közéjük a lifthez menet (eléggé kiabáltam is a fájások miatt) anyu nem tudom, hogy bírta volna idegekkel.

Ja,és a mások előtt való szoptatás simán megy, mármint rokonok előtt nem vagyok zavarban, de azért idegenek előtt nem menne...:))))

Bennem pedig nincs semmi különleges,csak keresem az utam, és néha indokolatlanul nagy a szám közben... :))

Babázni pedig nagyon jó... :)