Kinek milyen praktikák váltak be a gyermekagyi lehangoltság (nem depresszió és nem szülés utáni depresszió) könnyebbé tétele érdekében? Részletesen lent:)

Három éve nekem is császárral született az első fiam, elég depresszívek voltak a kórházi napok, meg is kérdeztem volna legszívesebben egy szakembert hogy erre a depresszióra miért nem készített fel senki. Mert oké, hogy elméletben mindent elmondanak a baba gondozásával kapcsolatban, stb, de erről a depis állapotról nem volt szó.

Nekem az okozta a gondot, hogy nem tudtam, hogy megy tovább az életem a babával együtt. Amikor hazamentünk, már jobb lett, de még kb 2 hétig lehangolt voltam, ráadásul a legnagyobb téli sötétségben volt ez az időszak.

Engem végül is az mozdított ki ebből, hogy próbáltam minél több olyan dolgot csinálni, mint azelőtt. Például barátokkal, családdal való beszélgetés, negyed órára leugrottam egyedül a boltba, amíg a férjem vigyázott a kicsire, kaja készítés. Aztán a napi rutin része lett hogy elmegyünk együtt a kicsivel a boltba, dm-be babakocsival (ne zavarjon ha elkezd sírni közben.) Az is éltetett hogy már csak 2 hónap tavaszig, akkor sokkal szebb idő lesz, többet lehetünk a szabadban. (Aztán jött a covid és a karantén, de addigra már rég túl voltam ezen a lehangoltságon.)

5 hónapja szültem. Nekem a szülés és a kórházi napok maguk voltak a megtestesült csoda és nyugalom. Aztán hazaérve az addig békés, nyugodt kis cukiságom átváltott egy szörnyen hasfájós ki szörnyetegbe és szinkront sírtam vele éjszakákon át hetekig miközben anyámék nyomták rám azt a lelki terhet is, kb 3 nap után, hogy azonnal vigyük haza tőlük a kutyát vagy altattassuk el ha nem kell, de ők meg ezen jófejség mellett azért jönnének minden egyes nap mert hát addig érdekes a gyerek amíg pici, meg se forduljon a fejemben, hogy ezt nem engedem. Akkor nem gondoltam depinek passz, hogy az volt e, így utólag lehet, hogy igen, ami biztos, hogy pokolba kívántam az egészet. Nekem az segített a leginkább, hogy egyszerre sikerült szülnöm a barátnőimmel, valahogy így jött ki, (1 hónappal előbb az egyik, 15 nappal később a másik) így aztán bármikor is keltünk éjjel valakivel mindig tudtam beszélgetni. Azóta is ez adja a legtöbb erőt, ez az egy cipőben dolog. Meg az, hogy sikerült leépítenem a minden nap betoppanni kívánó látogatókat akik nem akartak segíteni semmiben, max hoztak egy sütit aztán go babázni, de azért egy kávét főzzek már.

No meg az idő… minden nap sétálunk nagyokat, a kutya miatt amúgy is muszáj ha esik ha fúj, ha nehéz is elindulni a végére mindig jól esik, valamint kis sikerélmények amikor átestünk az első vezetésen, első bevásárláson első éttermen és nem

fulladtak akkora katasztrófába mint vártam. Na jó az étterem félig meddig :D de a többi nem.