Így megszépíti az idő az emlékeket?

Hiszem, hogy az embereket az állatoktól a gondolkodás különbözteti meg.

Egy dolog az ösztön, és egy másik, amit az ember esze mond. Érdemes rá hallgatni.

Nagyjából úgy jártam mint a 2-es válaszoló.

28. héten vették észre hogy elkezdett lemaradni. Aztán elszállt a vérnyomásom, 30 hetesen kórház. 34. hétre született a fiam, de 5-6 hetes lemaradásban volt.

Pokoli nehéz természetű kisbaba volt. Nagyon feszes volt az izomzata ami nyilván a komfort érzetén kicsit sem segített. Éjjel nappal üvöltött. Minden idegrendszeri fejlődés megviselte, ilyenkor még az átlagnál is rosszabbul aludt.

Az első év szörnyű volt, nehezen alakult ki a kötődés.

Mégis időnként bekapcsol a "de jó lenne még egy" érzés. De ahogy más is írta a gondolkozás különböztet meg minket az állatoktól. És emlékeztetem magam milyen nehéz is volt... és hogy amúgy a fiam azóta sem egyszerű természet, nem mellesleg született egyke. Gyülölné ha osztoznia kéne rajtam. A saját korlátaimat is felismerem, miszerint nem tudnám és nem is akarnám elölről kezdeni. Örülök, hogy már nagy és okos és rengeteg mindent meg lehet vele beszélni (4 éves).

Persze a baba képeket időnként párás szemmel nézegetem, hogy de cuki volt és szép és minden... de a valóságban a nagy túrót egy bőgőmasina volt aki mellett egy éven keresztül örültem ha két órát tudtam egyben aludni.

Nem szeretnék még egyet úgy hogy közben már a nagyobbat is menedzseljem.

Pontosan ezért, minden tiszteletem a kettő és még több gyerekes anyukáké mert elképzelésem sincs hogy csinálják.

Hasonlóan vagyok, csak nem 7 év telt el, kevesebb.

Főleg ha visszanézem a kedvenc videóimat. Viszont épp elkezdtem építeni a karrierem 32 éves leszek, a 20-as éveim elteltek, és kicsit úgy érzem választanom kell.

Nekem az első terhességem tényleg maga volt a rózsaszín ködös álom, a szülés is jó élmény volt és a babázós időszakot is imádtam, most 2 éves a kislányom és nap nap után rácsodálkozom, hogy mennyire tündéri imádnivaló kis tökéletesség. Szóval elég lazán belevágtunk a második gyerek témakörébe, mondván, hogy nem is olyan rossz ez :D 37 hetes vagyok, nap mint nap mondogatom a férjemnek már sok-sok hete, hogy ha esetleg a jövőben megint elkapna a tejláz, akkor legyen szíves emlékeztetni, hogy én ezt az elmúlt 37 hetet mennyire, de mennyire gyűlöltem és mennyire elegem volt az egészből már a nulladik pillanattól kezdve. Mert elnézve a kislányomról készült képeket, valószínűleg vágyni fogok én is még egy gyerekre. De ezt még egyszer én ugyan nem akarom végigcsinálni, az ziher. Pedig nincs is semmi valódi probléma a terhességemmel, mint egy toxémia vagy ilyenek, sima GDM-mel le van tudva az egész, az meg az elsőnél is volt és akkor nem is viselt meg annyira. A szülést meg még nem tudom, bár azzal úgy vagyok, hogy hacsak nem lesz semmi komplikáció (kipp-kopp, ne legyen), akkor csak egy nap az ember életéből, az meg bírható.

Szóval, röviden: az emlékek lehet, hogy szépülnek, de akkor a valóság csak még nagyobb pofonnal vár. Egyébként szerintem pont azért vágysz rá megint, mert látod a gyerekeden, hogy mennyire jó dolog igazából ez az egész, mennyire szereted, és ezt az egész folyamatot, ami ide vezetett, szeretnéd megint átélni, annak minden örömével és nehézségével együtt. Plusz az ösztönök, jah.

Van, akinél megszépíti és van, akinél nem. Ismerek olyat, akinek borzasztó szülése volt és nem szépült meg, nem is lett második gyerek. Egy barátnőm meg sorban szüli a harmadikat is, úgy hogy az egész terhességet végighányja, félig belehal és a szülés sem volt egyszerű egyiknél sem.

Számomra elég ijesztő a terhesség és a szülés gondolata is, nem is szeretnék gyereket, szóval ezt sosem fogom megérteni.