Mi baja van a feleségemnek szerintetek? Miért csinálja ezt?

Őszinte leszek. Első gyereknél a szülés utáni időszak iszonyatos sokaknak. Nem minden rózsaszín púderfelhő, a kőkemény valóság az, hogy ilyenkor sokan kb gyászolják az addigi életüket hiszem olyan szintű gyökeres változás ez, amit megrenget bárkit.

Emellett a szervezetük megszabadul a hormonoktól, ami hatalmas stresszel jár.

A természet nem így alkotta meg a nőket ahogy a modern világ elvárná, ha utánaolvastok az ősember lévén törzsközösségben élt, csoportosan vállalt utódot, vagyis a nők többen együtt vigyáztak több utódra. 100 éve generaciók éltek együtt, de akár 60 éve is.

Most a nők ott vannak teljesen egyedül, magányosan, fáradtan, mások által megítélve (pl mi az hogy alszik, mikor vár rá a házimunka, gyerek stb, mi az hogy kicsit levegőztetné a fejét, hogy elmenne kényelmesen pisilni, meg kakálni, enne valamit, vagy elolvasna pár oldalt valamiből??). Kurvą szomorú a modernkor, természetellenes az egész. Ha nem is tudsz sokat segíteni, hiszen pénz is kell, nem hagyhatsz ott csapot papot, támogasd lelkileg. Maradtál már otthon egyedül a babával? Ijesztő! Kell neki a támogatás, hogy szuper anya, büszke vagy rá, sírjon bátran, te ott vagy és szereted.

Baby blues. Még nem feltétlenül depresszió, de a hormonszint hirtelen esése okozta lelkiállapot, megspékelve a többiek által leírtakkal.

Nekem most 10 hetes a babám, az első 4-5 hétben én is rengeteget sírtam, szerintem többet 5 hét, mint előtte 5 év alatt. Hogy mi volt a baj? Minden! Hirtelen felelősséget kell vállalnom valaki másért is, miközben úgy érzem magam, mintha még gyerek volnék, mintha tegnap érettségiztem volna. A babám állandóan a mellemen csüngött, mert hetekbe telt, mire a kereslet kínálat beállt, így bizony volt olyan, hogy reggel 9-kor tartottam 3,5 óra alvásnál 3-4 szekcióban. Ha valaki át is vette a babát, az is volt max egy óra, mert addigra már sírt ugye, na de akkor is még csak 4,5 óra alvásnál tartottam. Minden egyes nap szembesülnöm kellett azzal, hogy nincs az, mint anno, hogy ha keveset aludtam, akkor ma többet, minden nap abban tudok reménykedni, hogy ma esetleg sikerül kialudnom a fiziológiásan elegendőnek számító órámat 3-4 részletben. Mindemellett, amikor alszom, az sem mély, pihentető, most már szinte teljesen elmúlt, de az első hetekben állandóan arra ébredtem többször is, hogy jaj, ráfeküdtem a babára, miközben nemhogy egy ágyban, egy szobában sem vagyunk.

A babám ugyan hamar megtanulta megkülönböztetni a nappalt az éjszakától, de vmiért 4 órakor mindenáron fel akart kelni (most kezd javulni, pl most sikerült visszatennem, és aludt fél6ig), és bizony volt, hogy csak ültem és sírtam azon, hogy hajnali 4 óra van, és nekem már vége az éjszakának.

Megviselt a férjem családjának hozzáállása, akik effektíve saját élményként akarták kezelni a szoptatást, párom nagypapája pl egy negyed órás monológot tartott arról, hogy milyen felháborító, hogy nem mutatom meg neki, hogyan szoptatok. Jól olvasod. Jobb országokban ezért elvinnék a vén sz’rját szexuális zaklatás miatt, én nekem meg még kedvesen meg is kell bocsátanom, mert szegény matyuka öreg, így kell elfogadni.

Sorolhatnám még. Minden oka megvan ilyenkor egy nőnek sírni, elég nagy változás, ami már visszafordíthatatlan.

Csak az előzőeket tudom ismételni. 14-es, neked köszönöm, mindig azt hittem, teljesen bekattantam, én is többször álmodtam azt, hogy rafeküdtem a babámra, amikor nem is feküdt mellettem... Férjem arra ébredt, hogy félálomban csapkodom az ágyat, keresem a babát...

A hirtelen jött felelősség és a kialvatlanság nagyon rossz kombó, hiába van az a 9 hónap, nem lehet felkészulni rá.

A férjem nagyon sokat segített a baba körül, én csak csodálattal néztem. Aztán, amikor 3 hetes kicsivel egyedül maradtam reggeltől estig, úgy éreztem, nem tudom egyedül ellátni. Borzasztó kialvatlan és elkeseredett voltam. Akkor lett jobb, amikor már nem csak etetésből és altatásból állt a nap, amikor már a kicsi is aktívabb volt napközben. Sokszor az is elég, ha van egy felnőtt társaság, nem mindig csak a mókuskerék.

Jót mosolyogtam az előző hozzászóláson...:) nálunk a férjemnél volt rendszeres, hogy az éjszaka közepén felugrott és túrta a paplant, kereste a gyereket, aki közben a kiságyban aludt. Jókat nevetünk ezeken azóta is.

Az első gyereknél az első négy hónapból csak pillanatok vannak meg. Ráz a hideg, annyira fáradt vagyok, pedig a lakásban 26 fok van, rajtam két réteg ruha. Ha ágyba kerülök, még a férjem takaróját is magamra húzom, és úgyis fázok.

Bőgök a konyhában.

Sikerül aludni pár órát egybefüggően, úgy ébredek, hogy minden csupa tej.

Kicsit beleőrülök a szopási napló vezetésébe, minden szoptatás előtt és után lemérem a gyereket, aztán kiszámolom a különbséget, a napi össz. mennyiséget, és mindig jóval kevesebb, mint ami a védőnő szerint minimum szükséges lenne. Akkor nyugszom meg, amikor a gyerek annak ellenére, hogy a védőnő szerint már éhen kellett volna halnia, három és fél hónapos korára duplázza a súlyát...

A gyerek tündéri. Vagy vörös fejjel üvölt, felhúzza a lábát, már vagy a negyedik szert próbáljuk ki hasfájás ellen, egyik sem ér sokat.

Anyámék jönnek látogatóba. Hajat nem tudtam mosni, viszont felvettem egy tiszta pólót, sőt, meg is fésülködtem, még ma is emlékszem rá, erre voltam a legbüszkébb.

#14 #15 most úgy megnyugodtam. Nekem ez a kattanásom, mióta megszültem. Éjjel kómásan keresem a babát a takarók között, hogy úristen megfullad. Soha 1 percet nem aludt közöttünk...

De akkor jó, hogy nem nekem kell dilidoki😀

Mélységesen egyetértek a hozzászólásokkal és + ehhez hozzájön még az is, amikor a gyermektelen kívülállók beszólnak az anyának,hogy neki milyen könnyű, mert csak otthon babázik.. Vagy felháborodnak, amiért azt a szerencsétlent előre veszik valahol a sorban vagy elengedik a munkahelyéről (már ha még van neki), hogy elmehessen a gyerekért az oviba, miközben úgy csinálnak,mintha bulizni menne stb.

Elképzelni sem tudják,hogy milyen nehéz az anyaság és ha alszik is az ember 1 órácskát, még az sem olyan nyugodt s pihentető,inkább éber alvás azzal felriadva, hogy úristen a gyerek! Nincs feltöltődés, önfeledt nevetés, csak az élethosszig tartó aggódás és felelősség.

Ekkor jön plusszba a szemrehányás: akkor minek szültél, minek vállaltál gyereket?!

Csak az nem jut eszükbe, hogy ez már az anyában is felmerül. De akkor már késő, mert a dolog visszafordíthatatlan és végleges.

És sajnos ma ott tart a világ, hogy nem csupán ősközösségi támogatás nincs, de egyenesen hátrány az, ha gyereked van. Munkaerőpiacon mindenképpen,de egyébként is. Szerintem sok szülő döntene másképp, ha újra kezdhetné.

Szép az anyai szeretet, de az élethez sajnos kevés.

Szóval kedves kérdező! Segíts a feleségednek. Vagy legalább majd ne hagyd el.