Milyen lesz szülni?

Huh heló! :D Nem olvastam el újra az előző negyvenpár kommentet, de úgy emlékszem, hogy volt, aki kérte, hogy szülés után írjam le, hogy mégis milyen volt. Ha rosszul emlékszem, és nem kérte senki, akkor is leírom, mert kikívánkozik belőlem és így anonim módon jól esik leírni.

Szóval augusztus 26-án reggel hatkor felébredtem arra, hogy pisilnem kell, illetve azt hittem, hogy pisi. Felültem és abban a pillanatban kifolyt belőlem a magzatvíz. Először persze értetlenkedtem magamban egy sort, nem fogtam fel rögtön, hogy mi is a helyzet most, pedig egyértelműen vizes volt a bugyim, az ágy és a wc előtt a padló is. Én pedig csak ültem a wc-n és gondolkodtam pár pillanatig, hogy tulajdonképpen mi is történik most. Írtam a páromnak és anyámnak, hogy valószínűleg, de NEM BIZTOS (😅) elfolyt a vizem és a tök vizes bugyimat félretettem a mosógépre, hogy azért majd anyám megnézze, hogy az biztos AZ. Aztán én még anyám tanácsára visszafeküdtem az ágyba, várva a fájásokra és anyámékra, hogy jöjjenek, ugyanis ők előbb felfogták, hogy szülni fogok, mint én, aki valóban szülés előtt állt és konkrétan rohantak hozzánk. Én akkor még nem hittem el, hogy ez velem történik.

Feküdtem tehát az ágyban és fél órán belül megindultak az először csak 8-10 perces fájások, amik még nem is fájtak annyira. Anyámék megérkeztek, és azonnal elővették az bőröndöm amiben szerencsére mindent elkészítettem már.

Szóval anyám kapkodott, izgatott volt, én pedig csak tekintgettem erre-arra, hogy minek így sietni, hiszen nem fáj ez annyira, kértem is, hogy főzzenek már nekem egy kávét, ameddig gyorsan lezuhanyozok.

Mire lassan levetkőztem, addigra a fájások szaporábban és erősebben jelentkeztek, de akkor sem féltem, továbbra is tusolni akartam. Azt hittem, menni fog egyedül, de anyám segítségét kellett kérnem, mert fájt. Körülbelül akkor fogtam fel, hogy ez most nem vaklárma, hanem valóban szülés. Anyuka leszek. Ez futott át rajtam, és akkor még nagyokat nevettem a vicceken, amik elhangzottak körülöttem. Mindenki ünnepi hangulatban volt, így akkor még viccelődtek. A melegvíz jól esett, olyan volt, mintha enyhült volna a fájdalmam, de persze nem enyhült.

Lassan megmostam a hajam és minden részem. Nem akartam izzadtan, büdösen kórházba menni. Nagy nap volt, mégiscsak bizonytalan huszonéves fiatal lánykából anyuka vált aznap.

Mire realizálódott bennem, hogy már valóban sietni kellene, addigra képtelen voltam sietni, mert tovább csökkent a fájások közti idő és erősebb lett maga a fájdalom. Már nagyon menni akartam a kórházba, de fel kellett öltöznöm, ami nehezen ment, mert alig tudtam megmozdulni. Találtam egy kényelmes pozíciót lent a földön és nem tudtam abból a pozícióból felkelni. Úgy kellett biztatni, szigorúan rám parancsolni, hogy keljek fel, gyorsan felöltöztetnek és indulás, mert anyám felismerte, hogy ez már bőven a szülés kezdete. A pozíció, amit kényelmesnek találtam egyébként széttárt lábakkal a kezemre támaszkodva, a föld felé néző "lógó hassal" való ülés volt, ami egyébként kényelmes szülőpozíció. Ezt persze tudatosan nem tudtam, de a testem megkereste azt a legkényelmesebb helyzetet, hogy világra tudjam szülni a kislányom.

Indulás előtt pár perccel már kezdtek kiesni képkockák, de az autóban ülve/fekve volt igazán nehéz, mert nagyon féltem. Anyám intenzíven melegítette és masszírozta a derekam, amiért nagyon hálás vagyok neki.

A baba megindult. Véreztem. Nyomnom kellett, nem bírtam nem nyomni. Már hanyatt fekve ordítottam a fajdalomtól a kocsiban és szorítottam mindent, amit csak elértem. A páromra gondoltam, akit eddig meg sem említettem még, de csak azért, mert dolgozott, nem volt otthon, de azonnal eljött a munkahelyről, amint szóltam neki és a kórház előtt várakozott egy órát. Kemény egy óra lehetett, mert nem sokat hallott felőlem ezidő alatt, csak annyit tudott, hogy fájásaim vannak. Mesélték, hogy amikor meglátott ebben az állapotban, azonnal elfehéredett és pánikba esett, mert soha nem látott még ilyet. Én erre egyáltalán nem emlékszem, csak arra, hogy szegény próbálta támasztani a fejem, én pedig rászóltam, hogy engedje el, ne emelgessen sehol. Ahogy odaértünk, egyből ültettek tolószékbe és sietve megcsináltak egy belső vizsgálatot, ami konkrétan annyi volt, hogy benyúltak, érezték a baba fejét, áttettek ágyra és 4-5 kórházi dolgozó (nem tudom, hogy ki-ki mi volt pontosan) rohant velem a szülésztre egy emelettel feljebb, közben kiabáltak, hogy ne nyomjak, mert mindjárt megszületik. A szülőágyra kerülve 4 nyomásból gátmetszéssel megszültem a kislányom.

Soha de soha nem feledem azt a pillanatot. Remegtem, fáztam, kifáradtam, kivert a víz, de amikor megláttam azt valóban nem lehet leírni. Egyszerre sírtam és nevettem és fogtam egész tenyérrel a hasamon fekvő kék-lila magzatmázas pici kislányt. Annyira boldog voltam, hogy az leírhatatlan.

A gátseb varrása persze fájt. De annyira fáradt voltam, hogy nem érdekelt. Grimaszoltam hozzá kicsit, volt bennem egy érzés, hogy "nasiessmárlegyszi" de nem szóltam semmit. Néztem csak a kislánykám és kiüresedett a fejem. Ott feküdt mellettem, már felöltözve, bebugyolálva fáradtan, de kíváncsian vizslatott körbe én pedig fogtam a kezét és mosolyogtam.