38 hetesen normális dolog hogy már nagyon mennék szülni?

Szerintem teljesen normális. Ilyen terhességi korban már nehéz a mozgás, az alvás és minden más. És ott a vágy is, hogy megláthassuk a kisbabánkat!

Nemsokára már megszületik a kicsikéd, bírd még egy picit!

Nagyon boldog babázást!

Én a 36. hétre megszültem, nem lett gond belőle, de én is előbb akartam szülni, ha nem is ennyivel.

A végén már fájt minden lépés, úgy nyomta a hólyagomat a baba.

A szülést inkább nem részletezem..

Én már a 34. héttől nagyon szenvedtem.

Zavart a nagy pocak,állandóan zsibbadt a lábam,nem tudtam aludni,fél óránként pisilni jártam,stb,stb...

Ráadásul feküdnöm kellett,megőrültem tőle,a bezártságtól.

Alig vártam már a kiírt időpontot.

Aztán vége lett annak a napnak és nem történt semmi.Majd egy másiknak és még m indig nem történt semmi.Ha elértem volna az egy hetet megindították volna,azt pedig nagyon nem akartam.

És kíváncsi voltam már angyon a babóra,mert nem tutdtuk pontosan mi is lesz,kisfiú,v kislány.

Mikor a havat jósolták bevetettünk minden prtaktikát,már úgy akatrtam,hogy megszülessen a kisbaba,és másnap délután 4-re meg is született:)

Már alig vártam.)

Teljesen normális. Én 39hetesen és 3 naposan szültem, de akkor már két-három hete minden nap szülhetnékem volt. Mindig a jeleket lestem és folyamatosan volt mire fogni azt, hogy miért szeretnék már szülni. Hogy itt fáj, ott fáj, nyom a baba, fáj a gyomrom, fáj a derekam, bálna vagyok, kijött az aranyerem, hatalmas a pocak, látni akarom a babát és még sorolhatnám. Legalább száz érvem volt.

És egyszer csak elkezdődött. A szülés nekem "könnyen" ment, ami annyit jelent, hogy rövid volt, de annál intenzívebb. Közben néha annyira már nem akartam szülni. Majd hipp-hopp vége lett és ott volt a baba. Végre láttam. Egészséges, megnyugodtam.

Majd szembe találtam magam azzal a problémával, hogy még sem ez még a megnyugvás ideje, mert akkor kezdtem el igazán csak aggódni: mindent jól csinálok-e, miért sír, mi a baj, mikor lesz tejem, nem-e éhes, nincs-e hideg, nincs-e meleg. És két nap után már visszasírtam a pocakos időket. Hülyén hangzik, de igaz. Imádtam a babát, de hiányzott a hasam, még akkor is, ha kényelmetlen volt. Zavart, hogy nem mocorog már benne senki. Hogy már nem egy pocakos néz rám vissza a tükörből. Hogy nem vagyunk már egyek. És rájöttem, hogy bár terhesen is volt miért aggódni, de ott bent talán nagyobb biztonságban volt. És akkor annyira szerettem volna ismét inkább terhesnek lenni. Azt számolgattam, hogy ha időben jött volna, vagy esetleg túlhordom, akkor még mindig pocakos lehetnék...

Szóval ebből kiindulva azt mondom: most még elképzelhetetlennek látod ezt a szitut és azt hiszed, a szülés megváltás lehet, de próbáld meg kiélvezni a terhességed minden egyes percét, mert az egy annyira közvetlen, meghitt időszak közted és a magzatod között, amit visszahozni már sohasem lehet. Jön helyette más, ami igaz, hogy még jobb is, de teljesen más, összehasonlíthatatlan!

További boldog babavárást!