Hogyan lehet lelkileg felkészülni a szülésre?

Én pánikoltam, levegőért kapkodtam, nekem az egész nagyon fajt végig. És nem is tágultam rendesen így még nehezebb volt. Nekem a férjem jelenléte természetes volt és első mozdult nagyon sokat segített, de ha kiment a doki meg a szülésznő egyből pánik. Ők óriási lelki erőt adtak de meg az is kevés volt. Amikor megszületett a babánk akkor könnyebbültem meg csak. Akkor szűnt meg a fájdalom.

Én előtte kicsit se féltem és nem is aggódtam egészen a komolyabb fájásokig. Egész terhesség alatt nem volt komolyabb vagy rosszabb tünetem, apróságok voltak csak és ritkán. A szülés napján kezdődtek a fájások is. Szóval így durva volt és erre nem lehet felkészülni. Van akinek Pik Pak meglesz és alig fáj. Van akinek meg nagyon durva és van átlagos ki bírhato is. Következő ha lesz Tuti olyan helyen ahol kérhetek epiduralist

39+6 napra szültem, én az utolsó 3-4 hétben már bármit megadtam volna azért, hogy jöjjön már ki végre :D Akkor már nem féltem, csak túl akartam rajta lenni. Nagyon nehéz volt a mozgás (akkora hasam volt, mintha ikreim lettek volna), durván vizes volt a kezem-lábam, minden bajom volt már.

De úgy igazán felkészülni rá nem tudsz. A legjobb ha olyan segítőkkel veszed körül magad (orvos+szülésznő), akikben maximálisan megbízol, és tudod, hogy nem fog veled olyasmi történni, amibe nem egyezel bele. Nekem ez segített nagyon sokat. Hogy nyugodt szívvel indultam neki.

Amúgy nekem pont a kitolás volt rosszabb. A vajúdás egyáltalán nem volt vészes. Nekem az 8 óra volt, de csak az utolsó 3 volt már keményebb. Akkor is értünk be a kórházba, az első 5 órában otthon vajúdtam, de ott még röhögtünk kb.

De olyan hamar eljött a kitolás, nagyon örültem, hogy hamar túlesünk rajta, erre az még közel másfél óra volt! Ott már 5 percenként kérdeztem, mikor lesz már vége. Naaaaagyon hosszú másfél óra volt! De gátvédelemmel született a fiam, mindenféle beavatkozás nélkül, pedig óriási nagy súlyú baba lett.

Én úgy készültem fel, hogy olvasgattam mások relatív fájdalommentes, könnyű szüléseiről. Nagyjából összegeztem, mi bennük a közös, és elhatároztam, hogy akármi lesz, a tőlem telhető legnyugodtabb leszek, nem fogok kapkodni, nem fogok befeszülni, hagyom, hogy történjenek a dolgok maguktól és a testem megtegye ami bele van “kódolva”. Figyelem majd saját magam és az ösztöneimre hagyatkozok, meg az orvosokra, amikor már a kórházban leszek.

Nem egyforma nehéz végig. Az elején alig veszed észre, hogy történik valami, de a tested végzi magától a dolgát, és egyre biztosabb vagy benne, hogy ki akar jönni a baba. Én a vajúdás kezdetéig nem tudtam elképzelni, mi az, hogy mérni kell a fájást. Nem éreztem addig olyat, aminek meg tudtam volna mondani, mikor kezdődik, mikor van vége, és még rendszeres is legyen. Akkor először viszont felfigyeltem rá, hogy olyanokat érzek, aminek bizony van egy konkrét eleje és vége, és visszatérnek. Elkezdtem méregetni a telefonomon levő stopperrel, és írtam őket jegyzetbe. Figyeltem, mi történik.

A fájást csak engedd, hogy fájjon. Elképzelheted, ahogy keresztülmegy rajtad, mint egy hullám. Lesz időd a szünetekben összeszedni magad. Egyszerre csak egy fájást kell kibírni, koncentrálj arra a másodpercre, amiben épp vagy.

Lélegezz minél nyugodtabban, minél inkább ellazulsz annál könnyebb lesz. Az egész tested el kell lazuljon. Ne szorítsd össze a szád, ne szorítsd össze a kezed. Mozogj közben, az is jót tesz. Vannak vajúdós pózok. Interneten biztos találsz illusztrációkat, videókat, leírásokat ezekről.

Gondolhatsz közben a babára, mondogathatod neki gondolatban, hogy minden tőled telhetőt megteszel, hogy segíts neki kijönni, és nagyon várod, hogy találkozzatok.

Kitolásnál tényleg teljes erőből kell nyomni, ott nincs helye finomkodásnak. :D Én először nem mertem mindent beleadni, mert féltem a szakadástól, de éreztem, hogy nem jön a baba kifele, ha nem adok bele apait-anyait. Illetve az első nyomásnál kicsit hányingerem lett közben, ezért abbahagytam időnap előtt. De hamar túl akartam lenni rajta, mert ott már nem érdekelt semmi csak jöjjön ki végre a gyerek, úgyhogy félretettem ezt az utolsó félelmem, és nyomtam ahogy csak tudtam. Nem repedtem végül. Maga a nyomás nem fájt, csak éreztem, hogy feszül lent, és csúszik ki lassan a baba. Kb 3 becsületes nyomással kint is volt.

Nekem az utolsó 3-4 óra volt fájdalmas a vajúdásból, a kitolás pedig összvissz 10 perc volt. A kitolás előtt amúgy vagy 20 percen keresztül már jelzett a testem, hogy kéne nyomni, csak vissza kellett fogjam magam, mert annyi idő volt eljussak otthonról a szülőszobáig. Ez a visszatartás nagyon nehéz volt, mert itt már nem telt el perc fájás nélkül, és nagyon intenzívek voltak, és minden porcikám nyomni akart. De ez, ha időben kórházba kerülsz, nem kerül sorra. :) Én nem gondoltam, hogy ennyire gyorsan fog menni minden, és nagyon pozitív élmény volt. Sokkal rosszabbra számítottam.

Mindenképp érdemes szerintem jó és könnyű szülésben reménykedni. :) Jobb, mint begörcsölni, és úgy várni rá, mint a végzetedre.

Utolsó, most ez a szüléssel kapcsolatos kérdés volt! Itt nem azon kell rugózni, mi lesz utána.

Azért mert most arról beszélgetünk, hogy ki hogy készül fel a szülésre, te miért gondolod azt, hogy akkor CSAK arra készülünk és az utána következőkre nem?