Miképp tudnám feldolgozni, hogy természetes úton szültem?

Sok helyen olvasni, hogy egyesek traumaként élik meg a császármetszést, nehezen dolgozzák fel stb. De mi van a másik oldallal, akik császármetszést szerettek volna, de mégsem az lett?

11 hónapja szültem hüvelyi úton és még mindig nem sikerült feldolgoznom. Egész terhességem alatt császárra készültem, fel se merült bennem, hogy van más opció is annyira bíztam benne. Indított szülésem volt, 8 órakor indították és nagyon hamar, 12 óra után pár perccel már meg is született a kisbabám. Nagyon jól bírom a fájdalmat, egy jajgatás vagy sóhaj se hagyta el a szám vajúdás és szülés közben. Viszont lelkileg nagyon kikészültem. Nem tudom rendesen megfogalmazni, de megalázva érzem magam, hogy természetes úton kellett szülnöm. Gyerekesen hangzik, de olvasni se bírok a hüvelyi szülésről annyira gusztustalannak tartom. Leírni is alig merem, és betegesen hangzik de teljesen úgy éreztem a szülőszobában mintha épp megerőszakolnának. Szégyent érzek miatta, hogy így kellett világra hoznom a gyerekem meg azért is, hogy én is ilyen módon születtem (ez már régen, tiniként is felmerült bennem többször). Munkatársaknak is azt hazudtam, hogy császárom volt, mert nem merem felvállalni. Utólag könnyű okosnak lennem, de fogadnom kellett volna orvost és elintézni a császárt. Eleinte reménykedtem benne, hogy idővel jobb lesz, elmúlik ez az érzés, de 11 hónapja nem volt olyan hét, hogy legalább egyszer ne jutott volna eszembe, de a heti több alkalom a gyakoribb. Most pedig naponta ezen kattogok, mert lassan itt az első születésnap, ami nagyon felerősíti bennem ezt. Készülődés, tervezés közben folyton előjönnek ezek a gondolatok. Tudom, hogy ostoba vagyok, hiszen itt van egy egészséges, gyönyörű baba akit imádok és úgy összességben minden rendben van az életemmel, és ezek mellett is szégyenként tekintek a szülésemre és még a mai napig ezen agyalok.

Volt már valaki hasonló helyzetben? Mikor múltak el ezek az érzések? Mitől lett jobb? Bármilyen tippet szívesen fogadok és köszönök.