Sokáig szoptató anyukák? Mennyi ideig szoptattatok, hogyan szokott le? Van olyan aki 4-5 éves koráig v tovább? Mit szóltak hozzá a környezetedben?

Fura a gondolkozásom? Hát lehet, de azt remélem ti is tudjátok, hogy rengeteg szexuális probléma adódhat gyermekkori emlékek, sérelmek hatására... sőt a legtöbb..

És hogy miért pont a fiú? Hát azért kedveseim, mert egy fiúnak az anyja az első nő az életében, és nem biztos, hogy jól hat az a szerelmi életére, ha olyankor választódik le a szopizásról, amikor már konkrétan emlékszik is minderre...

Nyugodtan le lehet megint pontozni, én befejeztem, mert ugye nem vagytok kíváncsiak más fajta véleményre... De azt leszögezném, hogy nem volt egy csepp rosszindulat se abban amit írtam, az enyém is csak egy vélemény, aztán ha nem érdekelt volna valószínűleg átsiklasz felette...

(Én is szeretem P.P. szemléletmódját, előadásait, hozzám is közel áll az értékrendje.:)

Nem az életkor a lényeg, lányok! Mindegy, hogy 3-4-5 évről beszélünk. Megkockáztatom, még az se annyira számít, hogy a gyerek emlékszik-e vagy sem...

De, ha már emlékszik, akkor viszont az a fontos, hogy MIRE, MIKÉNT emlékszik vissza a szopizásra! Ergó, az anyával való kezdeti kapcsolatára.

De ha már felmerült a későbbi szexuális abberációk problémája, egy kicsit pszichologizálnék, ha lehet. :)

Már egy évszázaddal ezelőtt Freudnak is feltűnt, hogy komoly kapcsolat van a kora gyerekkori élmények és a későbbi pszichés devianciák között. (Felnőtt /főleg szexuálisan problémás/ pszichopatákat vizsgált ilyen szempontból.) Nagyon sok általa vizsgált személynél valós kapcsolatot lehetett feltételezni a kicsiként elszenvedett hiányosságok (elhanyagolás, szeretetlenség, molesztálás) és a későbbi beilleszkedési, viselkedéses problémák között. - Persze Freud néhány elmélete ma már túlhaladottnak számít, de ezek a tapasztalatok ma is fontosak a pszichológiatudomány számára. Kétségtelenül ő volt az egyik úttörő, akinek a nyomán komolyan elkezdték vizsgálni a korai éveket.

De, nála nyilván nem konkrétan arról van/volt szó, hogy az adott felnőttek szoptak-e gyerekként, és ha igen, mennyi ideig... Nem tudok róla, hogy ezt a kérdést éppen vizsgálta-e. Viszont a lényeg mindkét témában ugyanaz: a kora gyerekkori kötődés milyensége az anya felé. Aminek ugye a szoptatás (is) nagyon jelentős részét képezi.

Maga Freud is orális szakasznak nevezte el a fejlődés első éveit, nem ok nélkül. Ekkor a száj a kisgyerek fő "örömforrása", a felfedezés eszköze. Mindent megrág, megkóstol, a szájába vesz - és nem mellesleg szopizik is előtte/közben. Akármilyen iskolába is tartozzon ma valaki pszichológusként, abban egyet lehet érteni, hogy a baba-gyerek számára a száj ilyenfajta ingerlése ill. a szopizás BELSŐ (lét)szükséglet, a fejlődés fontos eszköze.

Namost, az is nyilvánvaló, hogy a belső alapszükségletek kielégítése meg kell hogy történjen valamikor, éspedig legjobb akkor megesnie, amikor annak "ideje van". Én nagyon szeretem ilyenkor felidézni Maslow szükségletpiramisát: a fenti alapszükségletek (légzés, táplálkozás, biztonság, szexualitás) az első szinten helyezkednek el. Az összes többi magasabb rendű igényünk (tanulás vágya, szeretetigény, önmegvalósítás, altruizmus stb.) ezek felett van, az alapokra épülnek. Maslow szerint, ha az alap nincs meg ill. nincs kielégítve, az összes többi szint lényegtelenné válik, a személyiség nem tud továbbfejlődni. Felfelé csak lépéseként haladhatunk, mindig az adott szint kipipálása után!, de lefelé többet is "zuhanhatunk" egyszerre. Jó példa erre a háború esete: ha valakinek az élete nincs biztonságban, átmenetileg nem számít, hogy éppen szeretik-e elegen vagy milyen karriert szeretne befutni... és addig nem is lesz újra fontos, amíg az élete nincs biztonságban.

...

Szerintem abban, hogy a szoptatás a kötődés kialakításának az egyik legjobb (ha nem a legjobb, legkézenfekvőbb) módszere, és ezáltal a testi-lelki biztonság megteremtésének a legegyszerűbb módja, egyetérthetünk. Vagyis, a szopizás iránti igény is ott van az alapszükségletek között!

Ezeket összegezve tehát, megvan az ideje, talán egy genetikailag is kódolt "fejlődési programban", hogy mikor "kell" egy embernek szopnia ahhoz, hogy a fejlődése a normális mederben haladjon tovább.

De ezeket eddig is tudtuk. :) A kérdés most az, hogy mikor van ez az időszak, de még inkább, hogy mikor van/lehet ennek a vége. Na.

Vannak, akik úgy gondolják, hogy elsősorban az anyuka feladata és joga eldönteni, hogy márpedig ekkor és ekkor véget kell hogy érjen az orális szakasz, jelesül a szopizás (is). (Én úgy látom, hogy a többség 2 éves korra teszi ezt az időt.) Ez is egy lehetséges és jogos álláspont. Az érveit nem sorolnám, tudjuk.

"Mi" viszont, akik egy kicsit több hangsúlyt fektetünk a kötődésre (ebből a szempontból legalábbis), annyiban gondolkodunk másképp, hogy a gyerekre bízzuk annak "eldöntését", hogy mikorra elégszik meg a szopással. Úgy szoktam ezt olvasni, hogy "eltelik" a gyerek, "kielégül" mindenfajta szopási és orális igénye, és önmaga dönt úgy, hogy befejezi.

Ezt a verziót, nevén az elválasztódást, (mi) azért tartjuk jobbnak, mint a külső (anyai) befejezést, mert úgy hisszük, hogy az az ideális, ha az ember saját maga irányíthatja a belső szükségleteit, az ösztöneit. Mert mivel ezek az első, alapszinten vannak (lásd feljebb), az életünk, személyiségünk alapját adják - ezekről pedig mi magunk tudunk a legtöbbet. Gondoljatok bele, a saját táplálkozási igényünkről, biztonságérzetünkről vagy nemi vágyunkról egyedül nekünk vannak pontos információnk. Mi tudjuk, mikor mire van szükségünk... De miért ne tudhatná ezt egy gyerek is? Sőt, a valóban belső igényekről neki talán még pontosabb képe van, hiszen nem befolyásolta még őt ilyen-olyan irányba a szocializáció!

És itt megint egy kis pszichológia: Ismét Freud egyik elmélete szerint a személyiségnek 3 szintje van: az egyik az Ösztön-én, aki az evolúciós időkből származik és folyton a felszínre tör. A másik véglet a Felettes-én, aki a társadalmilag megalkotott (ilyen értelemben főleg tiltó) szabályok szerint működik - amik újra és újra kordában akarják tartani az ösztöneinket. És középen az Én, aki állandóan egyensúlyban próbálja tartani a két végletet.

Elég, ha a szexuális ösztönöket és a társadalmilag "illendő" nemi viselkedést vesszük, jól példázzák a dolgot.

Szóval, egy kisgyerek, akit még nem "rontottunk el" a sokféle (néha tök felesleges) társadalmi szabállyal, lehetséges, hogy még néha jobban érzi, tudja, hogy mikor mire van szüksége, nem?

Én pl. felnőttként eszméltem rá először komolyabban, hogy milyen sok hülyeséget magáévá tesz az ember, amik néha pont a saját egészsége-jóléte ellen dolgoznak... Jelesül, terhesen figyeltem fel rá először, hogy amikor rosszul vagyok (vagy azóta, ha beteg), a legjobb, ha a saját testem jelzéseire hallgatok, mert azok megmondják, mit kell tennem, hogy jobb legyen nekem. Nem az orvos, nem a gyógyszerek, nem az ismerősök stb. fogják tudni, mit hogyan, hanem én magam; ha kellően odafigyelek a "belső hangra".

Dettó pepita, amit mi is mondani szoktunk a gyerekek szopizási vagy evési szokásairól, pl. ha betegek: "Tudja ő, mi a jó neki!" - Nem véletlen, hogy így gondoljuk, komolyan lehet, hogy így van.

...

De ha így van, és ő tényleg tudja, mi a jó neki, akkor nem lehet, hogy azt is tudja, érzi, hogy mikor elég neki pl. a szopizásból? De lehetséges. - És hogy ez mikor jön el? Hát amikor ő megérik rá. És mivel minden ember különböző, ez a végső idő is teljesen eltérő lehet mindenkinél.

Azt is tudni véljük, hogy a szopizás egy idő után (általában 1 éves kor után) egyre inkább lelki szükségletté alakul át, vagyis érzelmi alapra helyeződik. Márpedig szerintem az is nyilvánvaló, hogy az ember a lelki-érzelmi dolgokkal boldogul a legnehezebben: sokan nehezen kezelik az érzéseiket (indulataikat), nehezen engednek el dolgokat, amikhez érzelmileg (is) ragaszkodnak, sokáig gyászolnak stb. Nem véletlen, hogy sokan közülünk már találkoztak pszichológussal... De ha mi felnőttként is ennyit kínlódunk az érzelmekkel, akkor logikus, hogy egy ilyen szempontból (is) "éretlen" gyereknek sokszor még nehezebb dolga van. - Vagyis, most már egyre jobban ragaszkodik a számára a hónapok alatt komoly lelki igénnyé vált szopizáshoz. És ezzel együtt mindenhez, ami ide kapcsolódik (anya közelsége, a szopizási környezet, az egész rituálé).

...

És akkor egyszer csak, a "nagy lelki ragaszkodás" közepette, Anya úgy dönt, hogy véget vet ennek. - Persze írtam korábban, hogy sokszor érthető okai vannak ennek is, vagy épp a körülmények siettetik a befejezést... de bárhogy is, a gyerek ilyenkor gyakran komoly stresszt él át. És nemcsak azért, mert vége lesz a hőn szeretett szopinak, hanem azért is, mert sokszor úgy történik ez meg, hogy a gyerek még nem kész rá, nem ő akarja így. (Nem írnám ezt, ha nem lenne itt a fórumon is napi probléma az x éves gyerek ellenállása az elválasztással szemben...)

Nyilván sokféle menete lehet egy elválasztásnak is, és általában a legtöbb gyerek azért kezelni tudja a dolgot; de a lényeg most az, hogy biztosan jó-e, ha az anyuka inkább a saját érveire hallgat, mint hogy a gyerkőce tempójára (is) figyelne.

Mert a szopizás komoly belső (testi-lelki) szükséglete a gyereknek, sőt, ami idővel még mélyebbé alakul. - Nem véletlen, hogy a szopi a kötődés kialakítására ÉS elmélyítésére is alkalmas.

De, és akkor itt talán a lényeg:), a szopizás nem egy testi aktus, nem egy szimplán fizikai kapcsolat a gyerek számára! Nem, mert a szopizásnak egyre inkább érzelmi töltete van, és ezen keresztül pedig az anyához fűződő lelki kapcsolatot takarja. Vagyis, amikor a 3-4-5 éves még szopizik, azt nem rossz szokásból teszi. Nem azért, mert függne az anyától (legalábbis nem rossz értelemben), mert rosszul tanulta meg a szexuális összefüggéseket vagy hasonló. Hanem azért, mert jól esik neki az anyával együtt lenni. Mert ezáltal (IS) biztonságban érzi magát, újra átélheti a szoros lelki kapcsolatot. - És elsősorban EZ az, amire a gyerek visszaemlékszik majd, amikor eszébe jut (ha jut), ahogyan ő maga szopizott. Illetve, hosszan szoptató anyaként erre "kellene" törekednünk, hogy a gyerekünk számára kellemes és tartalmas lelki élménnyé, jó emlékké váljon ez az időszak. (Persze ennek is megvan a maga módja.)

De, mindezek után megint leírom, hogy ez nem azt jelenti, hogy akkor minden anyának évekig kellene szoptatnia, mert "ez így lenne helyes"! Nem! Ez nem kötelező és nem elvárható senkitől.

Csak azért liráztam ennyit a témáról, hogy összefoglaljam, hogy MIÉRT NEM BAJ, ha egy 3-4-5 éves gyerek még szopizik.

HA AZÉRT teszi ezt, mert valós lelki szükséglet áll mögötte (és ezt csak ő tudja igazán), akkor nem hiszem, hogy jogunk lenne ezért kérdőre vonni őt, főleg kívülállóként. És úgy gondolom, hogy az az anyuka sem teszi rosszul a dolgát, aki figyelembe veszi a gyerkőce ilyen irányú jelzéseit is.

Egyszerűen ez is egy út, ami járható, és semmivel sem rosszabb, mint a másik. (Bár tény, hogy mi időnként jobbnak tartjuk.;)