Más is tartja undorítónak a szoptatást?

Nem tudom mennyire érzed rosszul magad, de a valóban súlyos esetekre van szó. Guglizd meg, hogy "dmer szoptatás".

Ha ennyire durva a helyzet, akkor át tudod talán beszélni szakemberrel, vagy tudatosabban tudsz dönteni, hogy a második gyerekkel mit vállalsz be.

Ha csinalod nem undorito, gyerek elott nekem is fura erzeseim voltak ezzel kapcsolatban. De teljesen termeszetes volt (2 evig szoptattam)

Nekem az volt fura mikor frissen szult rokonom a par hetes babajat tartotta a mellen es a kicsi tatogva kereste a cicit a pulcsijan. Nem szoptatta mert fajt neki a fejes (🙈) en megertem nem itelem el de nagyon hamar feladta. Szivem szakadt meg mikor lattam. Az en babamnal nem lattam ezt a mozdulatot soha.

Ha valaki teheti ne fossza meg magat ettol.

Nekem a szoptatás nem, de a fejés tényleg elég erős averziót okozott. Attól aztán főleg úgy éreztem magam, mint egy tehén az istállóban. Nem is fejtem, csak talán 3x (2 éves koráig szoptattam a nagyot, most a kicsit nem tudom, meddig fogom, de szeretném őt is relatíve sokáig). A szoptatás maga nekem egy tök természetes folyamat volt, pedig a szülés előtt kicsit féltem, hogy milyen lesz. De én alapból szerettem arról ábrándozni, hogy milyen csodálatos a testem, hogy erre is képes, meg ezek a spirituális baromságok tartották bennem a lelket még a terhesség alatt is, hogy ez milyen varázslatos dolog és tudomisén.

De nem vagyunk egyformák. Viszont tény, amit valaki mondott, hogy ha a saját nemiségeddel nem vagy kibékülve, akkor egy ilyen cselekvés, ami a női lét egyik elég specifikus megkülönböztetője, érthető, hogy zavar. Szerencsére nem kötelező szoptatni, tápszeren is egészséges gyerekek nőnek fel, szóval legalább ennek nem kell terhelnie.

Sokan vannak így. Szerintem minden nőnek joga megválasztani akar-e szoptatni vagy sem. Ha te így állsz hozzá, ok, szerintem becsülendő, hogy 3 hónapig fejtél. Én nem lettem volna rá képes. Én 1 éve szoptatok, utálom az egészet, de ez van. Alig várom, hogy vége legyen, sosem szerettem.

11. Hagyjuk ezt, nem fogja senki üvölteni hagyni a gyerekét a te kedvedért. Annyira lerágott csont már ez.

Én nem tartom undorítónak, de az első 3 hónap nagyon fájt, így utáltam. Mostmár látok benne "szépséget" is, nem csak a stresszfaktort (5 hónapos a kislányom). Megküzdöttem azért, hogy legyen elég tejem, tudjak szoptatni, de most ugyanezt mégegyszer már nem tenném meg, ha kezdene elapadni.

Nekem még mindig fejnem kell kicsit, ha kimarad egy etetés pl. mert szétdurrannak a melleim. Az elején azért fejtem sokat, hogy legyen elég tejem. Nekem a fejés maga undi és az elején a tejcsöpögés volt még az, amikor már a jóisten is tejes volt a kislányom mosolyára, de ő akkor sem lakik jól. Szóval volt képzavar az én fejemben is. Fejni még mindig utáltok, undi, a férjem előtt is rossz érzés, pedig ő sokféle szituban látott már. A szoptatást nem mondom, hogy megszerettem, de nem rossz érzés és diszkréten simán megetetem a babámat bárhol, ha arra van szükség. Nyilván elfordulva, eltakarva magunkat. Biztos le leszek pontozva, de szerintem ez semmivel sem gázabb, mintha valaki cumisüvegből eteti bárhol a babáját.

Én nem tartottam undorítónak, de valamiért természetesnek sem. Igyekeztem leküzdeni ezt az érzést, a legjobbat akartam a fiamnak. Azt gondoltam, ez inkább az ismeretlentől való félelem, hiszen nem volt még tapasztalatom a szoptatással kapcsolatban. Amikor megszületett, mondták, hogy szoptassam, de nem segítettek még kérésre sem; "fejben dől el" mondták. A k***a anyátokat, gondoltam. Próbáltam én mindent (sokat legyen cicin, masszírozás, sok folyadék, mellbimbóvédő, fejés), de rettenetesen éreztem magam közben, itthon sem javult a helyzet, folyamatosan zokogtam, annyira kellemetlen volt számomra, és nem (csak) a fájdalom miatt. De küzdöttem, mert "az anyatej a legjobb neki".

Úgy gondolom, nem is csináltam jól, mert brutálisan begyulladt a mellem, életemben nem éreztem olyan fájdalmat. Be kellett mennünk a kórházba, két csecsemős próbálta kimasszírozni a kőkemény, gyakorlatilag kúp alakúra duzzadt melleimet, én pedig szó szerint üvöltöttem a fájdalomtól. Mondtam, itt helyben megszülök még kettőt, csak ezt hagyjuk abba. Ezután próbálkoztam még egy jódarabig, de képtelen voltam tovább tűrni, hogy a fiam minden egyes szoptatásnál szívja a semmit, vörös fejjel ordít mert éhes, én pedig megállás nélkül csak sírok, ott döntöttem el, hogy ennek vége. Kövezzetek meg, vállalom, szar anya vagyok, hogy feladtam a szent és sérthetetlen szoptatást, de úgy gondolom mindent megpróbáltam. Tápszerre váltottunk. A fiam végre jóllakott, megnyugodott. Rettenetesen bántott a dolog, főleg mikor boldog-boldogtalan azzal foglalkozott, van-e elég tejem (mert a jó anya egyetlen ismérve ugye, hogy sokáig szoptatja a gyerekét és tápszert sosem ad neki...). Nagyon sokat sírtam, igazságtalannak éreztem, hogy másnak ez teljesen természetes, nekem pedig nem sikerült, de túltettem magam rajta. Jelentem a kisfiam elmúlt egyéves, tökéletesen egészséges, kiegyensúlyozott, tankönyv szerint fejlődő gyermek 👍

19# Hidd el nagyon sokan vannak ugyanebben a cipőben. Szerintem ez inkább a rendszer hibája. A szoptatásban valahogy senki nem jártas, nagy homály fedi az egészet. Papolnak, hogy ennek nem kell fájnia, hallgass az ösztöneidre, legyen minél többet mellen a babád, de ha így teszel minek szoptatod ennyit?, ne hagyd csomósodni a melled, mert begyullad, stb. Node amikor az újszülötted 22 órát a sebes bimbódon csüng egy nap, akkor az ember háromszor átgondolja az életét szerintem és érthető, ha itt valaki elengedi, mert segítséggel is marha nehéz kitartani ezekben az időkben, nemhogy anélkül. 32 ezer forintot fizettem ki egy szoptatási tanácsadónak mire eljutottunk oda, hogy ki merjem jelenteni, hogy tudok szoptatni, jó technikával és ezt a kislányom is így gondolja.

De miért kell ezért ennyit fizetni? Miért nem lehet ezt a tudást már a kórházban megkapni, vagy utána a védőnőtől? A nők legnagyobb százaléka tudna szoptatni, ha akar, csak elengedi, mert nincs segítő, megértő támogatás mögötte és abban a szituban az ordító gyerek mellett könnyebb azt mondani, hogy nem megy és a tápszerhez nyúlni, mint kitartani. Ez van. Amíg ilyen a rendszer, addig ez így lesz. Én inkább azt látom, hogy a szoptatás valamiféle privilégium és általában az durrogtatja ezeket a hangzatos mondatokat, akinek semmilyen küzdelme nem volt benne, szerencsés alkat ilyen szempontból. Aki megküzdött érte, az látja, hogy mely pontokon lett volna sokkal egyszerűbb feladni.

Segítséget kérni (szoptatási tanácsadó) pedig a mi kultúránkban valamiért nehéz. Főleg ha az ember egy-két helyről már lepattant (védőnő, gyerekorvos), el lett bagatelizálva a problémája...