Szellemi fogyatékosság befolyásolható az életvitellel?

Én az apa vagyok a történetben. Nem igazán tudom hova tenni a dolgot. Dolgozok látástól vakulásig. Feleségem otthon a gyerekekkel. Mire hazaérek hányadék a ház, főzzek ha éhes vagyok , de előtte vásároljak is be. Úgy érzem határaimat pengetem, mert mindeközben otthon odatolja a gyerekeket is, hogy ő pihenni akar. Nagyon szívesen elvagyok a gyerekekkel, de munka után főzzek úgy, hogy a gyerekek rajtam, az nekem nehéz, FŐLEG, KÖZBEN FÜRDESSEK IS. Nejem fáradt, nem viheti sehova elmondása szerint a kicsit, mert beteg. még egy kenyérért sem mennek el, pedig az autót is otthon hagyom nekik, hogy ne kelljen gyalogolni. De hol az időjárásra fogja, hol arra, hogy beteg a gyerek. Nem tudom másnál ez hogy megy. Amikor az orvossal beszéltünk nem mondta egy szóval sem, hogy bezárva kell lenni. Én vittem már el tescoba magammal, mert kivolt a feleségem, tény és való sírt, de eltudtam terelni a figyelmét. Én úgy érzem csak szoktatni kellene. Nem mondom, hogy menjenek nagybevásárolni, de a sarki kisboltba szerintem megoldhatnák. kocsival mennek az 500 méterre lévő oviba is, mert hideg van vagy meleg van. De akkor még fizetnem kell a dadának, mert nem viszi magával. Viszont ha havazik vagy nagyon fúj a szél, nekem kell a céges autót kikönyörögni, hogy elmenjek az oviba, mert nem mozdul ki (ha nincs dada) a kocsiig sem.

Mindig a kicsi szellemi fejlődést hozza fel, tény egyre jobban elvan maradva, 4 éves nem beszél egy kukkot sem, a pirost nem tudja megkülönböztetni a kéktől. Fejlesztésre nem hordja, hiába mondom neki , hogy itt a pénz vigye be a nagyobb városba, nem viszi,mert nem kínozza.

Nyaralásról, kikapcsolódásról ne is beszéljünk. Sehova nem megyünk.

Ezért is lettem volna kíváncsi, hogy tényleg ennyire óvni kell?