Manapság miért autista és hiperaktív minden gyerek?

# 17: A gyermekemhez, köszönöm, van türelmem. Az olyan idiótákhoz nincs, akik szerint az autistáknak otthonban van a helye. (Köszönettel jelzem, gyermekem a 131-es IQ-jával NORMÁL általános iskolába jár, átlagos gyerekek közé, és minden nap dicsérik a helytállását.) Persze ebben nagyon, tényleg nagyon sok munka van, amit örömmel végzek.

Viszont nap mint nap küzdünk a előítéletekkel és az ostobasággal. És EZ az, ami valóban megtépázza az idegeimet, és valóban könnyen támadásnak veszem az ilyen "beteg", "ráfogják, hogy autista, holott semmi baja", meg "add otthonba" típusú beszólásokat.

És azt írjátok, nem rólam van szó, mert az én gyerekem diagnosztizált. Igen, most már az! De 4 éves korában én is ugyanúgy tettem itt fel a kétségbeesett kérdéseimet, meg paraanyunak tituláltak, közölvén, hogy nincs annak a gyereknek semmi baja! Ezért igyekszem védeni azokat, akik jelenleg még ebben a cipőben járnak!

Az Isten óvjon attól, hogy találkozzak veled az életben kedves 83%-os, mert nagyon nem vagy szimpatikus.

Nem szeretem az ennyire megkeseredett embereket.

Sok bántás ért az életben és emiatt annyira gyanakvóvá váltál, hogy minden bokor mögött farkast sejtesz, minden félreérthető mondatot egyből támadásnak vélsz.

Ez nagyon nem jó és ellenszenvessé teszed magad ezzel.

Férjed veled van még?

Rendben van, értelek, megértelek, elfogadom, amit irsz. Azt is beismerem, hogy meggyőztél, és igazat adok neked, sokkal töb tasztalatod van, mint nekem ezen a téren, így biztos te látod jobban a dolgot.

De kérlek, próbáld meg kicsit kevesebb dühvel kommunikálni mindezt. Így az az érzésem támad, hogy a helyzet és a diagnosztizálás nehézségeiről azok tehetnek, akiknek más a véleményük, akik laikusként más tapasztalatokat szereznek, esetleg tévednek. Ha rögtön letámadod őket, akkor bizony elutasítást váltasz ki. Szerintem többre mennél egy higgadt érveléssel. Sokkal többet érne, higy az emberek tisztán lássák a helyzetet, meghallgassanak és okuljanak belőle.

De persze nem kérted a tanácsom, remélem nem haragszol, hogy mégis leírtam.

Nos, a helyzet a következő:

Az elmúlt másfél évem (az autista lányom nevelése és a munkám mellett) azzal telt, hogy olyan szülőket próbálok eligazgatni a diagnosztizálás rögös ösvényén, akik az út elején járnak. Mert tudom, emlékszem, mennyire tele voltam kétségekkel, kérdésekkel, és senki, tényleg senki nem segített, csak kaptam a "nincs ennek a gyereknek semmi baja, túlaggódod" megjegyzéseket. Átlagosan hetente keres meg egy-egy szülő, akik ebben a helyzetben vannak. És kivétel nélkül mindannyian arról számolnak be, hogy a saját kétségeik mellett még a környezetük elutasító attitűdjével is meg kell küzdeniük (sokszor még családon belül is). Nagyon nehéz időszak ez mindenki számára.

A kifakadásom ennek szólt. Mi már köszönöm, sínen vagyunk, a diagnózis óta én még csak elfogadást, segítséget kaptam a környezetünktől.

De élénken él bennem az az időszak, amikor még ugyanezek az emberek azt hajtogatták, hogy semmi baja a gyereknek, csak el van kényeztetve, túlaggódom, ne csináljak a bolhából elefántot, majd kinövi, stb. stb. Azért is él bennem élénken, mert naponta emlékeztetnek rá azok a szülők, akikkel kapcsolatba kerülök az autizmus kapcsán.

Általában nem vagyok se megkeseredett, se frusztrált, de most valóban kijött belőlem a dühöm mindenkivel szemben, akik annakidején nem támogattak, most meg próbálnak úgy tenni, mintha ők mindig is mellettem álltak volna. Mert sajnos vannak ilyenek, még a saját családomban is! Egyedül küzdöttem végig másfél évet úgy, hogy még velük is küzdenem kellett, és most úgy tesznek, mintha együtt csináltuk volna végig, és most verik a mellüket. A megkeseredettségem mindössze ennek szól, az ilyen típusú viselkedésnek. És mivel itt most pont ez volt a téma, hát ez jött ki. Más kérdéseknél nem szokásom kifakadni, csak ez a fajta attitűd az, ami "felhúz", hogy az egyébként is kétségekkel küzdő szülőknek pluszban küzdeniük kell a környezetük tudatlanságával és előítéleteivel is. Pedig sokkal könnyebb lenne a dolgok, ha ebben a borzasztóan nehéz időszakban megértést és támogatást kapnának.

Sajnos szerintem ez a rohanó világ az oka.Nem a diagnosztizált autista vagy hiperaktív a sok hanem a ráfogott.

A gyerekorvos szokta mondani hogy manapság ha egy gyerek nyugodtan megül 5 percet autista, ha nem ül 5 percet akkor hiperaktív.

Nem rég beszéltem az óvónőnkel akinek az a gyanúja hogy a kisfiam aspergeres, hogy azért is fontos hogy meglegyen a diagnózis, és hogy speciális iskolába menjen majd a fiam, mert ha nehezen tanul majd akkor a sima álltalánosba a tanár ráfogja mondani hogy értelmi fogyatékos, pedig nem az.

Egyszerűen az iskolában rohannak, megvan szabva hogy milyen lehetetlen tempóban kell haladni, és ha egy gyerek kicsit lassabban halad, a tanárnak az a legegyszerűbb hogy ráfogja hogy értelmi fogyatékos, és már le is hárította magáról azt a felelősséget hogy ha 2-3 gyerek miatt lassabban haladnak, nem érnek a tananyag végér.

Sajnos ezt az óvónők tapasztalatból mondja.

# 27: Én pedig tapasztalatból mondom, hogy az auti gyermekem elsőként készül el a feladatokkal, integrált oktatásban, tagozatos osztályban tanul jelenleg. Megvan az SNI-státusza, figyelembe veszik a képességeit, sajátosságait, és ÍGY képes tökéletesen együtt haladni a többiekkel. Az SNI-státusz nem arról szól, hogy akkor neki nem kell teljesíteni, hanem arról, hogy az állapotának megfelelő segítséget megkapva legyen képes teljesíteni a követelményeket. És tapasztalatból írom, hogy egy olyan intézményben, ahol kellőképpen felkészülnek az integrációra, figyelembe veszik a sajátosságait, ott ez kiválóan működik.

(Azt viszont aláírom, hogy ez sajnos kevés helyen van így, de az olyan intézmény nem is való az ilyen speciális igényű gyerekeknek, ott csak kicsinálják őket, kudarcélményekhez jut. Az SNI-papír pont arról szó, hogy ne "nyomjuk be" őket olyan intézményekbe, ahol nem szívesen látottak, ahol csak nyűgnek, tehernek tekintik őket. Mert vannak olyan iskolák - pl. a miénk is ilyen - ahol kellő felkészültséggel és megfelelő hozzáállással kezelik, és ott szárnyalni tudnak. Valószínűleg az óvónő csak negatív példákat látott, mondjuk egy-két iskolából van hallomása, pedig szerencsére vannak jó gyakorlatok is! A mi óvónőink is arra biztattak, hogy keressünk megfelelő intézményt.)

Egyébként az első mondattal meg azért nem tudok egyetérteni, mert az auti nem arról ismerszik meg, hogy megül egy helyben... mert nagyon nem így van! Minden auti más és más, de pl. az én auti gyermekem pont nem tudott megülni - nem hiperaktív pedig - az óvodában mesehallgatás közben is egyfolytában mászkált, matatott. Nem az az autizmus kritériuma, hogy "leteszem a sarokba, és elvan". Vannak ilyen autik is, de olyanok is, aki ennek pont az ellenkezője! :) Ezért nem szerencsés háttérinformációk hiányában véleményt alkotni.

Egyébként a gyerekorvosok tudásáról a következőt tudom mondani: egy magasan funkcionáló, extrém magas intelligenciával rendelkező autistát nevelő ismerősömmel a gyerekorvos közölte, hogy a gyermeke képtelen lesz önálló életbe, mert az autisták (idézem): "csak ülnek csendben és bámulják a fényeket".

Az orvos-, pedagógus-, védőnőképzésben ugyanis nem szerepel, vagy csak egészen minimálisan az autizmus oktatása. A társadalom tudása többnyire az Esőember c. filmre terjed ki (sajnos még a szakembereké is). Holott az autizmus kutatás az elmúlt évtizedekben már sokkal, sokkal előrébb jár, rengeteg olyan autista van, akik felnőttként nemhogy önálló életre, családalapításra képesek, hanem komoly karriert futnak be. Az egyik leghíresebb, felvállaltan autista személy Temple Grandin, akinek az életéről film is készült. 4 éves koráig nem szólalt meg, aztán világhírű professzor lett. (Nem megyek bele túlzottan a témába, akit érdekel, nézze meg a filmet.) Messze nem arról szólt az élete, hogy a fényeket nézegette, bár érdekelte az optika: középiskolás korában optikai szobát tervezett és épített meg önállóan. Ez IS az autizmus. Meg még sok minden más. Aki szerint viszont az autizmus arról szól, hogy 5 percig megül, az abszolút nem kompetens a témában. Hiába orvos. Nekem egy budapesti gyermekkórház pszichiáter főorvosa mondta, hogy ő maga SEM ért úgy az autizmushoz, hogy diagnosztizálni tudná. Gyermekpszichiáter főorvos! Szóval SAJNOS ez jelenleg egy nagyon fehér folt még a szakemberek körében, nagyon kevés tudással bírnak. Nem kell ám attól hanyattesni, hogy orvos mondta. Ha valamelyik autizmus diagnosztikai centrum orvosa mondja, akkor az rendben van, de ha egy "mezei" gyerekorvos, akkor nyugodtan meg lehet kérdőjelezni. (A védőnőinket én világosítottam fel, hogy létezik egy nemzetközileg elfogadott teszt, amivel három éves korban öt perc alatt lehetne autizmus gyanút szűrni - fogalmuk sem volt róla. Mondjuk azóta sem használják. :( )

És igen, sokan vannak. A múlt heti nemzetközi autizmus konferencián hangzott el, hogy jelenleg Budapesten naponta diagnosztizálnak egy gyermeket autizmussal. Nem azért, mert többen vannak, hanem azért, mert finomodtak a diagnosztikai eszközök, jobban működik már valamennyire az információáramlás (mert hát hogyan is jutnának diagnózishoz, mikor a gyerekorvosok is ennyire vannak csak képben?). Becslések szerint ma MO-on kb. 100 ezer autizmussal élő ember van. Közülük csak kb. 10% diagnosztizált. Hát ezért van az, hogy naponta újabb és újabb esetek bukkannak fel.

Mert a köznyelv átvette a hiperaktívat, és sokan az élénk, jó fej gyerekekre, vagy a nagy mozgásigényűekre használják. Hallottm nagymamát aki ezzel dicsekedett:

Ó, ő bizony hiperaktív!