A hiperaktív gyerekeket miért nem képesek a szüleik megnevelni?

Szerintem azért, mert hiperaktív a gyerek, még nem kell lemondani a "megneveléséről".

Szerintem egy 7 évesnek már valahogy el lehetne mondani, hogy pl. ne "elszaladjon", hanem inkább egy helyben ugráljon. Sokszor az a baj, hogy elvárjuk egy gyerektől, hogy életunt felnőttként a cipőjét nézve álljon végig egy hosszú sort, ez bármely gyereknek nehéz.

Ha a szülő sokszor nem kérne "lehetetlent", hanem adna alternatív lehetőséget még akkor is, ha a többi "fölnőtt" hülyének nézi (Pl.: ugrálj a jobb lábadon 5x, most ugrálj bal lábon 5x, etc., ezer variáns létezik, és persze a dicséret: ügyes vagy (a dicséret mindig kell)), akkor a gyerek talán nem akarna kifutni a világból.

Észre se vesszük, de annyi tiltást küldünk a gyermekeink felé (én is), mire ovis, isis lesz, hogy a végén tökéletesen megtanulja figyelmen kívül hagyni a vészjelzéseket - ahogy mi is tökéletesen figyelmen kívül hagytuk a szüleink szájtépését.

+ ami szintén nagyon fontos, a CUKOR és egyéb LEGÁLIS IZGATÓSZEREK (kóla, chips, csoki) is rendesen felpörgetik a gyerekeket, ezeket csökkenteni kellene !!!

++ apuka, nagymama, egyéb rokon is besegíthetne, futkoshatna a gyerekkel a parkban, amíg anyuka vásárol, de tudom, hogy ez sok családnál kivitelezhetetlen, egyedül minden anyának nehéz :(

"Mindkét gyerekemet én nevelem ,mégis az egyik hiperaktív a másik pedig átlagos ,egy családban azonos körülmények között élnek ,az egyik 3 évesen megérti ,hogy mit szabad és mit nem,míg a másikkal vért izzadok"

Ez nagyon igaz!!! Nálunk is így van! Akinek nincs ilyen gondja, az a gyermekem sincsen másképp nevelve, mégsem jut eszébe az a sok őrültség, amit a tesója csinál, illetve ami óriási különbség, hogy az érvek rá nem hatnak!!! , hiába szólsz rá, magyarázod el, tényleg mintha meg sem hallananá.

Én őszintén szólva első körben gyereknevelés és pszichológia szempontjából közelítettem meg az egészet, mert nem hittem ebben a "betegségben", hisz elvileg minden csak nevelés és szeretet kérdése. Csak sajnos hiába a nevelés (pedig nem vagyok tapasztalatlan, szigorú vagyok és következetes) és hiába a pszichológia, mert nem ezekkel van a gond. Rengeteget szeretgetem, tesók imádják egymást, tökéletesen harmónikus érzelmi kapcsolatom van a gyerekkel, érzelmileg teljesen kiegyensúlyozott.

Amikor végre túljutottam ezeken, akkor szembe kellett nézni a tényyel, hogy bizony mással van itt gond és azóta rengeteget javult a helyzet, mert csináljuk a fejlesztést és azóta én magam is másképp, megfelelően kezelem a húzós helyzeteket.

Átgondoltam az egészet. Szerintem is az a legnagyobb gond, hogy az emberek nem tudják megkülönböztetni, hogy egy gyerek hiperaktív-e vagy neveletlen. Ezt mondjuk nézd el nekik, egy szakember se tudná pontosan megmondani egy 10 perces sorban állás alatti megfigyeléssel. Plusz még egy ok lehet: Anyukám általános iskolában dolgozik, és meséli, hogy egyre több az SNI-s gyerek, általában már az osztályok 70%-a. Ebbe a csoportba mindegyik gyerek beletartozik, amelyiknek valamilyen viselkedési zavara van. Az átlagember viszont nem ismeri az összes viselkedési zavart, így diagnosztizálni se tudja 3 perc alatt az utcán. Mivel ilyen sok gyerek van sokféle bajjal, szerintem egy idő után nem is foglalkozik vele akit nem érint, mert ezt nem lehet számon tartani, meg senkitől sem várható el h előre engedje a gyerekesek 70%-át. Az egyetlen megoldás ha nem veszel az emberekről tudomást, megoldod a helyzetet ahogy tudod, ha kell 5x-i sorban állással.

Üdv, egy fogyatékos anyuka.

Én a véleményem írtam le a kérdésedre, a te személyes esetedet nem ismerem, hisz nem vagyunk szomszédok, de az unokatestvéremét és pár környékbeliét már jobban átlátom és baráti körömben látottakból, hallottakból is ezt szűrtem le, mint amit leírtam múltkor. A te esetedet nem ismerem személyesen, arról nem is tudnék mit nyilatkozni, de ami az unokatesóm esetét illeti, ott nagyon sokat láttunk mindebből és folyamatosan követtük az eseményeket és mindenki a maga módján ahogy tud segít is nekik, de bonyolult egy helyzet ez, ami több sebből vérzik, s lehet tényleg nem is az orvosilag jelenleg hiperaktív kategóriába tartozó gyermekről van szó. De ez is egy mint mondtam annyira nehezen definiálható dolog, nem tudom érdemes-e ezen annyit rágódni, mert orvosról orvosra járva itt is csak azt látja az ember, hogy ez szerint az, másik szerint nem az, harmadik új diagnózist állít fel, aztán 4-5 éven belül újabb kutatások eredményeként megint mindent semmisnek tekinthetünk és újrakategorizálhatunk. az orvosok se istenek és én nem is veszem szentírásnak a szavaikat, miután az életemben számtalanszor kezeltek már félre, s végül magamat gyógyítottam meg természetes úton, amit ezek után jellemzően a véletlennek tudtak be... Na ez más téma, tehát visszatérve a gyerkőcökre, nem biztos, hogy az orvosok jól látták és ők valóban hiperaktívak ezek szerint mert én mikor velük voltam, nyugodtan leültem a nagyobbikkal beszélgetni és a kisebbik is ott volt velünk, mosolygott, nyugodt volt 3 perc alatt miután elkezdtünk békésen rajzolgatni, játszani, s tudtam velük bírni, de ha a szülők ott vannak egyből izgága lesz mindkettő, illetve van hogy csak a nagyobbik eleinte és 2-3 perc után a kicsi is, az anyuka pedig csak viszi mindenféle oktatásra meg sportolni a nagyot, hogy aztán a barátnőknek elmondhassa, az övé a legtutibb gyerek. Mindig minden barátnő gyerekének a nagyságát, súlyát, sport és tanulmányi eredményeit követi, mert minden nap azzal a tudattal akar élni, hogy az övéi mindenben a legjobbak. Mikor lett volna kis plusz ideje, mert a munkahelyén olyan átalakítások történtek, hogy azt tudta volna a gyerekkel is tölteni, 6-ra hazaért volna az este 8-9 helyett, na akkor bevállalt inkább még egy projektet, hogy azt ő elkezdi a cégnél és sikerre viszi, hogy megint az által este 8-9-ig a munkahelyén legyen, pedig semmi anyagi rászorultság nincs, több kocsi, nagy ház, a munkahelyi szerződése betonbiztos, tehát nem várja ezt el senki tőle, de a bizonyítási kényszere mégis akkora, hogy azt egy átlagember nem képes hová tenni. Nagyon karrierista, de mindemellett még akar több gyereket is vállalni, pedig a mostaniakra sem jut semmi idejük. Férje nem mondanám, hogy karrierista, de nem az a tipikus apa fajta, inkább focit néz, s akkor őt a gyerekek ne zavarják, meg aztán olvasni akar és akkor se zavarják, aztán meg fáradt, aludni akar, akkor se zavarják.

Biztos rengeteg ilyen család van még, hol látványosabb, hol pedig kevésbé látványos hasonló elemekkel tarkítva, de mikor én őket látom, a gyerekek miatt mégis a szívem szakad meg sokszor.

Egyébként az én véleményem az, hogy a nevelési technikát mindenki maga választja, ebben nem kell ítélkezni, lenézni bárkit is, mert a másik szerinte jobbat tud, én sem tartom a bölcsek kövét a kezemben, nem tudom kinek melyik jobb, talán kinél ez, kinél az a jobb, de az biztos, hogy a saját lurkójárért minden szülő felelős és a nevelési technikáktól függetlenül, mikor a gyerekek elkezdenek házon kívül is rongálni, verekedni, hajat tépni az iskolában vagy máshol, ott már fel kell vállalnia a felelősséget a szülőnek. Például: egy nívós romantikus étteremben eltöltöttünk volna párommal egy szép romantikus vacsorát, de vacsi közben a mellettünk lévő asztalnál olyan család foglalt helyet, ahol a gyerekek ordítoztak és a hátamba csipkedtek a hajam húzogatták evés közben. Anya, apa semmit nem reagáltak minderre, mikor hátranéztem a gyerekek röhögtek, az anyuka meg még engem akart megölni a tekintetével... Hirtelen kikerekedtek a szemeim, hogy micsoda? Most én szégyelljem el magam? Aztán meggondoltam magam, bár lehet azért pár mondat erejéig "nyilatkozhattam volna", de gondoltam mivel én is terhes vagyok, kerülöm most a stresszt és nem szóltam semmit, visszafordultam a páromhoz, s mondtam, menjünk át az innen legtávolabb eső asztalhoz. A pincér készséggel átvitt mindent és ő bocsánatot kért a család helyett. Hát nekem ez is elég volt számomra, bár mondtam ez nem is rajta múlt, de köszönjük és a segítségét is, borravalót is adtunk neki végül. Befejeztük a vacsorát az új asztalnál és távoztunk. A másik asztal felé se néztünk aztán, mert botrányosak voltak mindvégig az ott ülők. Hogy ott azok hiperaktívak vagy neveletlenek voltak-e, ki tudja, s nem tudom egyáltalán külső jelek szerint meg lehet-e ítélni ezt bárkinek is, de az tény hogy az ilyen esetek természetesen felhúzzák az embert. Ugyanakkor az unokatestvéreim gyermekei láttán már nem ezt érzem, hanem szívem szakad meg. Mert szerintem szeretetre és figyelemre éhes manók csak ők, akik ezzel akarnak kicsivel több figyelmet és törődést kicsikarni a szüleikből. Ez számomra azért egyre egyértelműbb, mivel velem nem voltak idegesek, kapkodósak, erőszakosak a gyerekeik. Mi jót játszottunk, ölelgettük egymást közben, puszikat adtak, nagyon édesek. Ja apuka még azt is mondta, ez most mi? Hát mondom ez egy ölelés, erre fintorgott egyet, mintha ez valami szánalmas dolog lenne. Talán neki komoly problémái vannak az intimitással, ki tudja, mert nekem ez is nagyon fura reakció volt. egy gyereknek kell az ölelés, puszi, hogy érezze szeretve van, számomra ez teljesen természetes és nem mesterkélt, jön az magától. Akiket a környezetemben láttam, ott pedig rengetegszer az volt szintén megfigyelhető, hogy a szülők mintha bezárták volna magukat valami burokba, társaságban ha voltak, vagy boltban, vagy játszótéren, ott csak elvoltak a maguk felnőtt társaságában, azt mondták fáradtak, nincs kedvük játszani, stb. Elhiszem hogy ez sokszor így is van, de mindig nem lehet ezt tenni, míg a gyerekek ha épp úgy volt ölték egymást, vagy zaklatták a többi visszafogottabb szülőt. Még egy pl. fiú, aki olyan 5-6 éves volt, folyamatosan ugrált a játszótéren, ez eddig még oké, bár néha már kezdett ott is a kicsik felé nagyobbakat ugrani és pofákat vágni, hogy rájuk ijesszen, aztán ez nem volt mér elég és pofonokat kezdett adni még mindig ugyanúgy vigyorral az arcán az egyik homokozó szélén ülő anyukának, aki mindaddig békésen játszott csendben az ő 18 hónap körüli kicsikéjével. Azért látván ezt az esetet elég meghökkentő volt megint csak, hogy elég erőseket üt ahhoz már ez a gyerek, hogy belefájduljon a nő feje, s erre nem csinál semmit az anya, pedig látja a szituációt, a nő pedig mondja a gyereknek fejezze be, persze az nem fejezi be, a nő próbál elhajolgatni, nem mindig sikerül, végül távoznak a játszótérről... nekem ez azért megint sok. Ilyen helyzetekben az anyának is kellett volna próbálnia visszatartania a gyereket, de még csak félbe se szakította a beszélgetést a barátnőjével, az incidenstől 8-10 m-re.

Azok a szülők, akik láthatóan próbálnak is tenni valamit az ilyen incidensek ellen, rászólnak a gyerekre, hogy nem szabad, ezt nem csinálhatod, majd kézen fogva elviszi odébb, hogy elmondja miért nem, stb. mert általában ez a kérdés is mindig elhangzik, azoknak én magam is segítek, de az olyanokra akik teljes rezignáltsággal nézik a gyerek tombolását, s még fel is háborodnak, ha ezt más rossz néven veszi, ott azért komoly problémák vannak a szülő realitásérzékével. De most ki is emelném, hogy ezeket ismét saját tapasztalatokból merítettem és ne vedd személyes kritikaként, mert az előző beírásom sem az volt! Csak a téma boncolgatásáról szólt, s arról, hogy igen nehéz különbséget tenni, határvonalat húzni, a rosszul nevelt gyermek és a hiperaktív közt.

Dehát azt megállapítani, hogy ki hiperaktív s ki nem, még az orvosoknak is bonyodalmas és sokszor nem is sikerül nekik, ezért egy diagnózis felállítását látásból elvárni tényleg nem lehet az átlag hétköznapi emberektől a mindennapjaikon, mikor egyébként is mindenki megy a maga dolga után. Ez valljuk be, nem lehetséges.

Másfelől meg betegségtől függetlenül igaz az, hogy az emberek egy része toleránsabb a többi embertársával szemben, míg mások nem azok, szóval mindig lesznek, akik nem adják át a helyet a kismamáknak a buszon, megjegyzéseket tesznek a gyerekkel kapcsolatban, de olyanok is, akik lesegítik a babakocsival közlekedő anyukát a buszról kérés nélkül és széles mosollyal dícsérik meg a kis ruháját a picúrnak. Mindig ilyenek is voltak az emberek, épp ezért a segítőkészeknek örülni kell, a destruktív ostoba kritikát nem kell felvenni, az építő jellegűeket viszont megfontolni érdemes.

Arra kell törekednie mindenkinek, hogy békés együttélésben eléldegélhessünk itt a kis világunkban. Mindig lesznek olyanok akik ezt nem mérik fel, de aki felméri, annak az élete máris jobb. Egymást megbántani szándékosan nem szabd, építő kritikát adni viszont szerintem esetenként tanácsos, máskülönben a probléma belsejéből iszonyú nehéz egyedül megoldást találni, ezt mindenki tapasztalhatta már a saját bőrén, én is tapasztaltam már, mert onnan cseppet sem objektív és tárgyilagos az ember.

Aztán meg akinek nem inge, ne vegye magára.

Irtózat hosszú lett, sorry :D

Ja és a kérdezőhöz szeretnék még egy személyes mondatot intézni: Nagyon bízom benne, hogy sikerül a ti esetetekben valamilyen megoldást találni a problémára, ha genetikai úton öröklött vagy a kismama szenvedélybetegsége miatt kialakult idegrendszeri károsodás okozza a problémátokat, akkor is hidd el, javulásra mindig van mód! Én itt azt tenném a helyedben, hogy amit lehet összeszedni szakirodalmat, orvosok és természetgyógyászok véleményét és az interneten hasonló tárgyú kutatási eredményeket stb. azt összeszedném, szelektálnám, majd elszántan belevágnék a küzdelembe. Ami biztos nem árthat, csak pozitív eredményt okozhat például, ha beleiktatsz az étrendjébe sok természetes idegrendszert erősítő táplálékot, például sok B-vitamint és hasonlók. Mivel ezekre én még külön nem kerestem rá ezért nem tudok többet mondani, de a témában 100% hogy rengeteg szülő osztja meg a tapasztalatát majd veled ha olyan fórumokon mozgolódsz, itt a kérdés alapján szerintem mások is azt gondolták, hogy olyan kívülállók véleményére vagy kíváncsi, akik már találkoztak hiperaktívként diagnosztizált gyerekekkel, s hogy ki hogy látja ezt a kérdést. Én erre reagáltam most is és az előző bejegyzésemben is, de ha segítségre van szükséged a probléma kezelésében akkor én a fenti, nem egyszerű, de szerintem még mindig a legtöbb eredménnyel kecsegtető utat választanám. Nekem más betegségben ez bizonyult a leghatásosabbnak. Sok sikert!