Feladtam, nem bírom tovább. Már ott tartok, hogy megőrülök a kislányomtól, ha alvásra kerül a sor. Borzalmas anya vagyok?

Hagyjuk sírni, és úgy tűnik megoldódik a gondunk.Érdemes volt az elmenni az alvásdiganosztikai laborba, mert ugyan ugyanazt hallottam mint amit tudtam, hogy csinálni kellene, de mégis adta egy löketet a kezdéshez, hogy mégis hogyan kezdjem és hogy haladjak lépcsőzetesen. Leteszem a kiságyba és ott vagyok mellette, simizem picit és elaszik, ez most egy hét után. Az első pár nap nem értette mi van, és felállt az ágyában és sokat forgolódott semmi nem volt neki jó, ha simogattam az sem, akkor legalább 5 percig sírt, én meg minden másodpercben késztetést éreztem, hogy kivegyem. Most már tudja, ha fel is kel éjjel, akkor sincs nagy gond, mert a kiságyában találja magát, ahogy elaludt, és kicsit nyüszög be se kell sokszor menni, mert amire odaérek az ajtóhoz már csend van. Azért mindig belesek pár perc után:) de akkor már alszik. Ha viszont sír akkor bemegyek, de nem veszem ki, hanem simizem a hátát, vagy nyakát, kb két perc után visszaalszik, de van, hogy kicsit több. Eddig ez elképzelhetetlen volt nekem, hogy pár perc sírás után megnyugodjon egyedül, de lehet előbb kellett volna kicsit hagyni, akkor nem borul ki mindenki, mert a gyereknek volt a legrosszabb, hogy nem tudta Ő sem kialudni magát, mert ha felkelt és nem ringattam akkor nem volt nyugta, még akkor sem magam mellé vettem,szóval nem a hiányomat érezte, hanem a mozgás kellett neki a nyugtatáshoz. Most napközben sem hisztis, mert nem fáradt, és meg tudja magát nyugtatni.

Köszönöm, igen csináljuk is kitartóan, hogy nem vesszük ki:) remélem egyszer elérjük azt az állapotot amit a nagylányomnál, hogy egyedül alszik el a szobájában, nyitott ajtó mellett, csak egy kis lámpa ég a fürdőben neki. Ez a hosszútávú célunk, amit jó lenne két éves koráig elérni, persze ha mellé kell feküdni, azt sem bánom, de azért jó lenne, ha nem kellene kettészakadnom, hogy melyik kislányom mellé feküdjek este:) mert a nagy nagyon rákap az ilyen akcióimra, ha a kicsit éppen valamivel nyugtatom, ami persze természetes és érthető. Hiszen még Ő is kicsi, és nem is féltékeny, hanem inkább azt kéri,ami neki is jár, de én is ember vagyok, és nem tudok mindkettőnek egyszerre jelen lenni. Jó lenne ezért elérni, hogy egy szobába kerüljenek, de ez még a nagyon távoli jövő azért...

azért az túlzás, hogy okés, nehogy azt gondolja valaki, aki ezt olvassa, és meríteni akar belőle valamit:))) de nekünk ez nagy megváltás, hogy csak ott kell mellette lenni és már az is megnyugtatja. Még egyszer kel, de ez nekünk már a mennyország:)