Érezte már úgy vki, hogy bár ne vállalt volna gyereket, mert egyszerűen "túl sok" az egész?

Szia! Nekem ez vissza-visszatérő érzésem. Az első évet borzasztóan éltem meg, az, hogy az ember „csak a szépre emlékezik”, nálam nem jött be, a mai napig kiráz a hideg, ha eszembe jut az a sok gyereksírás, az átvirrasztott éjszakák, a monoton nappalok… Szerencsére a férjem „normálisabb” nálam, nagyon sokat segített, és annak ellenére, hogy számtalanszor órákig ringatta éjjel az üvöltő gyereket, ő most már úgy emlékszik vissza, hogy nem volt „sírós gyerek” a mienk. Csak ámulok rajta! :)

Sosem akartam egyébként gyereket, mert tudtam mindig, hogy csapnivaló anya lennék, pesszimista és depresszív alkat vagyok, így nem hinném, hogy a génjeimet tovább kellett volna adni. Természetesen nem tagadom, hogy annyi szeretetet senki mástól nem kap az ember, mint a gyerekétől, ami nagyon jó élmény. Ugyanígy, sosem szerettem senkit így, mint őt (mindig féltem is ettől, mert rettegek attól, hogy elvesztem, mármint, hogy valami baja lesz). Azonban ennyire nem is tudott soha senki felbosszantani.

Régen laza voltam, mióta anya vagyok csupa aggodalom az életem. És ezt nehezen viselem. Folyton aggódni, cipelni a gyereknelvelés felelősségét (ami számomra iszonyú teher, mert sajnos túl sokat gondolkodom, nem jön ösztönből), folyton függni valakitől (ha bármit eltervezek, biztos beteg lesz). Ráadásul a gyereknevelésben nincs visszajelzés, nem tudhatom, jól csinálom-e, hiszen a gyerek akkor is szeretne, ha szíjjal verném, mert az anyja vagyok. Majd esetleg ha felnő, akkor kiderül, hogy sikerült-e boldog, jó embert nevelnem belőle… Szóval nekem nagyon nehéz ez.

Én is ezen megyek keresztül...totál alkalmatlannak érzem magam gyereknevelés terén is.Rágörcsölök, feszült vagyok, már reggel, felkelés után a délutáni alvását várom,azután pedig azt,hogy este lefeküdjön..Sokat foglalkozom a fiammal egyébként,férjem is, egymásra viszont alig van időnk..Emiatt, eltávolodtunk egymástól lelkileg, ami szintén megvisel.Én is pesszimista és depresszív típus vagyok sajnos,ráadásul vehemens..A gyerek meg átveszi a hangulatomat.Múltkor már sírtam, hogy jobb helye lenne az oviban mint egy kedvetlen, idegbeteg anyukával.Januárban megy is,ha erre gondolok mégis összeszorul a szívem.:(

Egyébként az én szüleim se voltak a szülők mintaképe,nekem is mondta anyám,hogy bár meg se szült volna, nagyon rosszul esett de észrevettem,hogy sajnos akaratlanul őt "másolom" egyes szituációkban..Na,ilyet azért nem mondok a fiamnak,de mostanság sokat kiabáltam vele, és minden nap bánom...Mert nagyon szeretem és nem bánom,hogy megszültem csak nagyon nehéz és legtöbbször nem is miatta hanem én agyalom túl..Köszi,hogy ezt leírhattam.Talán a jóisten vezetett ma ide,mert különösen rossz napom van de korrekt válaszokat olvashattam, szeretettel gondolok rátok.

24 éves vagyok 6 éve egy kapcsolatban élek. Már a kezdetektől szekiroz a gyerek témával,pláne,h ő már 33....de én egyáltalán nem érzem magam késznek erre,hogy utána csak egy valakiről szoljon az életem?? hogy ne én legyek a legfontosabb?

nem utolsó sorban a párom is gyakran van egy 5 éves szintjén...és minden csoda harom napig tart nála....Én ezert nem akarok szülni és sajnálom,hogy neked ennyire nem jött be a gyerek dolog. :(

A gyerek dolog nem tud "bejönni, mert fárasztó, felelősségteljes és erősen elválaszt a korábbi felnőtt kapcsolatoktól. De amennyi nehézsége, annyi öröme is van, ha érett felnőtt személyiségként, egészségesen és a megfelelő társsal sikerül belevágni. Nem tart örökké ez az otthonlét, és ahogy nőnek, okosodnak, már nem kell folyton mindent eldobva rohanni hozzájuk. (Így túl mindenen persze látom, hogy az elején sincs ez így, csak akkor még nincs az embernek bátorsága az ilyesmihez)

Ha viszont az egész életedet elhibázottnak érzed, az nem a gyerekek miatt van, hanem lelki betegség jele. Kezeltesd!

Előbb ezt kell meglépni, és csak utána várhatsz javulást a kapcsolataidban. Egy ilyen állapotból ( amilyen pl. a depresszió ) nem lehet segítség (szakember, gyógyszer)nélkül kilábalni.

Mielőbbi teljes gyógyulást kívánok!