Érezte már úgy vki, hogy bár ne vállalt volna gyereket, mert egyszerűen "túl sok" az egész?

Nekem is 3 van, kis korkülönbséggel. A második után akadtam valahol egy mondatra, ami nagyon megtetszett, azóta könnyebb. Nem jó anyának kell lenni, elég jó anyának. A gyerek is érti, ha fáradt vagy, nyugodtan mond meg neki.

A másik ami sokat segíthet egy barátnő, akivel beszélgethetsz. Vagy ha nagyon rossz passzban vagy (akár szülés utáni depresszió enyhébb formájánál) sokat segíthet egy pszichológus. Sajnos Magyarországon ez még nem "divat", pedig nagyon sokat tud segíteni a tanácsaival.

Én úgy látom, ez bizonyos fokig általános dolog, szinte mindegyikünkel megesik. Néha én is visszagondolok a "régi szép időkre", amikor nyugisan lehetett olvasni, tévézni, stb. Az itt a baj, hogy a nők nincsenek felkészülve arra, hogy valójában mivel is jár a gyereknevelés. Különösen gáz, ha kis korkülönbség van a testvérek közt.

(Nekem a problémám más irányú. Én pl folyton attól rettegek, hogy valami baja esik, és én nem vagyok ott, hogy segítsek (oviban tűz üt ki; félrenyel egy falatot és fuldoklik, szóval ilyen marhaságok.)

De a közvetlen ismeretségi körömben is ilyeneket hallok: bár ne szültem volna; kellett ez nekem...

Egyetértek az egyik előző válaszolóval, hogy orvosi segítséget kellene kérned, mert mintha nálad már átcsapott volna depresszióba ez az állandó elkeseredettség. Azért az vigasztaljon, hogy idővel mindkettő oviba- suliba megy majd, te meg dolgozni.

Sajnálom, hogy nincs segítséged. Néha nem lehetne a férjedre hagyni őket, te meg kicsit elmennél pár órára?

Bocs nem olvastam végig.

A mieink közt épp 2 év van, és én is éreztem így. Már 6 és 8 évesek, sokkal könyebb, egy ideje kezdem magam visszakapni. Nekem segítségem a férjemen kívül nem volt, senki soha nem jött, nem volt kire ráhagyni őket.

Én azt javasolnám neked, hogy mondd meg a segítségeidnek, hogy vigyázzanak a kicsikre úgy, hogy te nem vagy ott, és ilyenkor vagy egyedül legyél és élvezz amit akarsz, vagy a férjeddel töltődjetek együtt fel. Ez rendszeresen éri meg egy két alkalom egy évben nem sokat ér. Legalábbis én így hiszem. Biztos hogy kifáradtál, teljesen érthető, befásultál és valószínűleg az elvárásod is több magadtól. Ehhez viszont kikapcsolódás kell neked, másképp még egy darabig igen nehéz lesz.

Nekem volt egy pont, hogy szedtem gyógyit, és segített, depi ellen. Ezt csak akkor tudtam meg mikor már szedtem, addig azt hittem, így érezni a normális ahogy éreztem, pedig nem.

Fogadd el és kérj olyan segítséget amit te igényelsz !!! És legyél a gyerekek nélkül olyankor !!!

Nekem is mindig azt mondja anyám, hogy mennyire bánja, hogy megszült. Agyon kellet volna ütni mikor kibújtam. Csinált volna inkább kisszéket. Ilyenkor mondom neki, hogy nem én kértem az életet. Erre csak annyit mond, hogy "hát én se". Mikor mondtam neki, hogy utálom, "ne mondj ilyet én vagyok az anyád!!!" Ha hiszed ha nem, SAJNÁLOM, hogy ő az anyám. Tényleg, igazán szívből utálom, hogy megszült. A tesóimmal ugyan ezt csinálja, ők már nem is beszélnek vele. Igazán nem én tehetek róla, hogy elb.szta az életét! Mindig volt mit enni, volt szép ruhánk, játékaink. Mindenünk megvolt. Egy dolgot kivéve. A szeretet. 25 vagyok. Nekem is van egy 10 hós fiam. Sokszor falra mászok tőle. Megőrjít, úgy érzem levegőt se kapok mellette. Soha senki nem segít. Apja el hagyott 10 év után mikor terhes voltam, mondván még sincs felkészülve egy gyerekre. (már meg is született egy prostituálttól a másik, ez is vicces). 22hetes terhes voltam, már nem volt választásom. Azóta se híre se hanva, a tárgyaláson mondta, hogy mi a francnak szültem meg, nem volt kötelező, vagy adjam örökbe. (ő akarta annyira, nem én ,a kicsit) Ennek ellenére soha nem látta és letagadja, hogy az övé. Nem akarja el ismerni.

Igaz gyedet kapok, de albérletben 55ezres gyedből,családiból, 10ezres gyerektartásból marha nehéz megélni. De mit tegyek? Ezen már nem tudok változtatni. Hisztis, rossz alvó, rossz evő, beteges. Mellesleg szívbetegen született, úgy néz ki asztmás is. Nekem ez jutott. De mindezek ellenére imádom, szeretem. Csak nagyon fáradt vagyok és egyre nehezebben bírom. Szellemileg és fizikailag is. Ja és SOHA DE SOHA nem mondanám neki, hogy megbántam, vagy agyon kellett volna ütni. Nem ő kérte, hogy élhessen és ki szeresse szegénykémet ha nem én? Na mindegy. Nehéz anyának lenni. De kitartás. Csak az első 18 év nehéz! :D

Elolvastam a válaszokat a kérdésedre, jó hogy tényleg mindenki komoly, őszinte válaszokat írt.

Valaki említette pszichológus igénybevételét. Ez is jó alternatíva, de én lehet hogy inkább pszichiátert javasolnék.

A pszichiáter orvos és ha indokoltnak látja - az általad leírta alapján enyhe depressziós tünetekre gondolnék - gyógyszert ír fel. Nagyon korszerű készítmények vannak, semmiképp ne gondolj olyanra ami függőséget okozna és hogy évekig tartana a "kezelés". Tanácsadással kiegészítve lehet, hogy pár hónap alatt átlendülnél ezen az időszakon.

Bár állami intézményben lévő szakrendelést az ellátás minősége miatt nem javasolnék, inkább magánrendelést - bár sajnos ez nem túl olcsó.

Fontos, hogy nem szabad szégyellned, ha ilyen segítséget kérnél, túlazon nem tartozik senkire a legszűkebb családodon kívül.

Tanácsok terén csak csatlakozhatok az előttem szólókhoz.