Miért van az, hogy 16 éves lányom szándékosan kárt tesz magában?

Igen, én alakítom szarul az életemet, de ezt már kifejtettem. Nem sajnáltatom magam, én elmondom a véleményemet, ugyanúgy, mint te. Az önsajnáltatás nem betegség, de én nem "önsajnáltató" vagyok, hanem depressziós, legalábbis a pszichológusaim szerint, és ők nyilván jobban értenek ehhez, mint te.

Én nem, nem vagyok emo, csak hogy a válaszoljak a kérdésedre.

Viszont az meglehetősen visszataszító, hogy leírtam, mi történt velem, és miért, hogy segítsek a kérdezőnek, akinek a lánya hasonló gondokkal küzd(het) mint én, erre jönnek az oltások.

Szerintem az a szánalmas, nem pedig én.

Esetleg nem emo?:D ez mostanába nagy divat.fekete haj kifestett szem piercing és vágások.Megvágja a kezét csak mert vagy: öngylkos akar lenni vagy mert az a menő. :)

Elöbb beszélgess el vele..mondd meg neki hogy neked elmodhatja a problémáit ami miatt megvágta magát.És próbáljátok megoldani eggyütt.Ha ez sem megy irány a szakember.

Irasd be boxedzésre, ha már mindenáron sérüléseket akar akkor szerezze sporttal!!

Majd ha kiverik belüle a szart is nem lesz kedve magát vagdosni hanem elkezd edzeni hogy visszavághasson!!

Nemtom, olvasod-e még, de ezt úgy hívják, hogy önsebzés, és viszonylag gyakorinak mondható, főleg a nők körében. Feszültségoldás, szabadságérzetet, megkönnyebbülést ad. Általában magától abbamarad ez a késztetés egy idő után. Szerintem ez nem betegség, de lehet betegség tünete. Tessék egy wikipédia cikk:

[link]

Ez rohadt vicces... jön mindenki a halálos világfájdalmával és magányával, hogy vagdosni KELL magát, mert hát máshogy nem bírja... 17/L is írta, hogy hát "minek mosolyogni erre a szar világra"... először és utoljára írom le, és NEM önsajnáltatásból, csupán kontrasztként, az utóbbi pár évem "mérlegét":

A szüleim 8 éves koromban kezdtek válni, 10 éves voltam, mire törvényesen is elváltak, ment a mocskolódás rendesen, ki kit csalt meg, hányszor, kivel és hogyan, ezt végig kellett hallgatnom. Aki végig mellettem állt az a nagypapám volt és a nagymamám (apai nagyszülők). 11 évesen ismerkedtem meg egy társasággal, heten voltunk nagyon jó barátnők (ők 11, 13, 13, 15, 14 és 16 évesek), nem jártunk egy iskolába, de legrosszabb esetben is két naponta találkoztunk pár órára... 14 voltam, mikor Áginál, az egyik barátnőmnél tüdőrákot diagnosztizáltak... végigcsinált egy kemót (végig mellette voltunk), kb egy év után tünetmentesnek tűnt. Rá három évre (17 évesen) Áginál a féléves kontrollon újabb daganatot találtak, újabb műtét, újabb kemó. A következő év márciusában a többieknek autóbalesete volt, őrült sofőrrel ütköztek frontálisan... Az egyik barátnőm a helyszínen szörnyethalt, a másik kómába esett, rá pár hétre bent voltunk nála a kórházban, és az édesanyja elmondta, hogy már csak a gépek tartják életben, és kikérte a véleményünket, hogy "mi legyen"... Két óra múlva lekapcsolták a gépekről. Ő volt az első, aki elment. Két hónapra rá Áginál többszörös áttétet diagnosztizáltak, a kemók kemények voltak. Abban az évben én abbahagytam a sulit (érettségi évem volt), az egyik barátnőm pedig évet halasztott az orvosin, hogy Ági mellett tudjunk lenni, miután a szülei közölték, hogy "ők nem akarnak asszisztálni a lányuk halálához". Ugyanazon év decemberében (2006.dec.04-én, hétfőn, hogy pontos legyek) Ági megkérdezte az onkológust, hogy mi van, ha most abbahagyja a kemót? A doki közölte, hogy max egy hónapja lehet. Ági vállalta. 2006. dec. 26-án délután ment el, mindannyian ott voltunk és fogtuk a kezét. Jött a 2007-es év... A barátnőm, aki halasztott az orvosin, valamiféle szívrohamban meghalt, pedig addig semmi baja nem volt a szívével (sportorvos szerint sem). 2008 "csendesen" telt, akkor találkoztam a jelenlegi párommal. Jött a 2009-es év... Kriszta vőlegénye június közepén hívott zokogva, külföldön voltak, egy ismerősnél... Kriszta meg akarta igazítani a céltáblát, de az egyik házigazda már részeg volt és nem tudta kivárni, amíg a barátnőm arrébb megy, lőtt. Artériát talált, bárhogy próbálták ellátni, mire a mentők kiértek, elvérzett.

A "maradék" egy barátnőm jelenleg külföldön él, amikor csak tudunk találkozunk. Mindezek ellenére SOHA nem jutott eszembe, hogy kárt tegyek magamban, mert nem megoldás... Most dolgozom és sikerült odáig eljutnom, hogy idén végre leérettségizzek. Ha minden jól megy, pszichológus szeretnék lenni, talán még nem késő :)

Mégegyszer kiemelném, hogy NEM azért írtam ezt le, hogy bárki sajnáljon, én sem sajnálom magam, szerintem az egész leírás alatt sikerült nagyjából tárgyilagosnak maradnom. Csupán szerettem volna kontrasztot állítani a "jaj engem nem szeret senki, olyan szar a világ, magányos vagyok, ti meg k*csögök" között, és aközött, amit tényleg át lehet élni... és amit túl lehet élni, vagdosás, öngyilkossági kísérlet és hiszti, mások életének megkeserítése nélkül.

Jó hosszú lett, és ráadásul OFF O.O bocsánat mindenkitől :)

22/L