Hajhúzás vagy fenékre csapás verésnek számít?

Na jó azért 1-2 kicsi fenékre csapástól még nem lesz erőszaktevő a szülő és nem lesz sérült a gyerek, de ha ez az egyetlen fegyelmezési mód az nem célravezető (inkább ártalmas) Ha meg több az egész, mint egy fenékre csapás (tehát kiadós verés) az egész egyszerűen rettenetes. Bevallom én is csaptam már a lányom fenekére sőt 1x pofont is kapott (amikor 4 évesen szemtelenül arcon köpött...azóta se csinálta) de soha nem voltam büszke rá. A fenékrecsapás vagy a pofon az a szülőnek szerintem nagyobb vereség, mint a gyereknek, hiszen azt jelenti, hogy kudarcot vallottam és nem tudok mást tenni, mint levezetni a dühöt a gyereken, de ettől még a legtöbb szülőnek 1-2x eljár a keze (még az én galamblelkű édesanyám is kevert le nekem 1x egy hatalmas pofont -megérdemeltem)

Viszont a hajhúzás? Ez komoly? Az olyan előre eltervezett dolog szerintem ami gyerekeknél még oké, hogy előfordul verekedés közben, de hogy egy szülő meghúzza a gyereke haját? Akkor tudom elképzelni, ha meg akarja mutatni, hogy nézd mennyire fáj a hajhúzás (mert mondjuk hajhúzogatós a gyerek) de hogy mondjuk szalad előlem, mert látja, hogy dühös vagyok és a hajánál visszarántom??? Ez nálam már erőszak. Vagy a fenekére csapok és akkor még utána meg is húzom a haját? Az szerintem már sok(kkk)

Nekem a hajhúzásról nagyon rossz emlékeim vannak, pedig már nem voltam kicsi. Általános iskola felső és középiskola. Engem a mamám nevelt fel. Amikor rájött, igaz viszonylag ritkán, de akkor mindent beleadva, akkor jól megrángatta a hajam. Néha olyan dolgokért amit nem is értettem, de talán még a mai napig sem tudom felidézni miért. Csak a rossz érzés maradt meg. Arra emlékszem érettségi után volt talán, hogy valamin összevesztünk és akkor jól megtépett. Nem emlékszem rá, és büszke sem vagyok ettől rá, de állítólag felálltam egyszer csak és akkor pofont adtam neki, hogy leesett a szemüvege, meg maradt az arcán valami kis folt. Azóta sem tudom mi történhetett, talán néha úgy érzem igaz sem volt. Soha nem lázadtam fel, nem is jutott eszembe, hogy visszaadjam, vagy bármi. Mindig hagytam magam megalázni és szenvedtem és vágytam máshová, saját életre, legyen bármilyen is. De mindig engedtem, hagytam magam. De aznap nemtudom mi volt. Valami rémlik, hogy tépi a hajam és talán lehet még meg is rúgott, annyira ideges volt, talán visszabeszéltem neki, és emlékszem egy érzésre, hogy kelj fel és ne engedd neki, tudja meg ő is milyen. De itt filmszakadás volt. Aztán már csak arra emlékszem, hogy a szemüvege sehol, sír és ordít, hogy takarodjak el ahova akarjak, de ott nem maradhatok. Mondhattam, hogy nem emlékszem semmire, meg hogy bocsánat, nem használt semmi. Így aztán szerencsére valahogy egyik osztálytársam anyukája segített nekem. Odaköltöztem a nyárra. Segített nyári munkát találni, aztán ilyen felsőfokú sulit találni, igaz ilyen okj-s felsőfokú, de talán új reményeket adott az is. Segített albérletet keresni, ki is fizette előre nekem, aztán mondta, hogy majd visszaadom. Aztán időközben jó pár hónap múlva valahogy a mamámmal is kibékültem telefonon. De kellett vagy két hónap mikor először hazamentem, akkor is vittem magammal valakit, és csak egy napra. De aztán túléltem, de nem kívánom senkinek, ezt is az ismerős anyuka kérte tőlem, hogy tegyem meg. Nehéz volt, de megtettem. Aztán utána valahogy rendeződtek valamennyire a dolgok, és hazajártam két három hetente. De pénzt nem adott, talán kaját egy keveset, hogy vigyek. Persze otthon ehettem azért normálisan. Később megismerkedtem egy fiúval, akivel aztán nagyon jóban lettünk. Utána vele voltam sokat az albérletben, vagy a koleszában. Sokszor nehéz volt, éheztünk, mert nem volt pénzünk kajára, de valahogy mégis szép volt az az időszak. Rengeteget sétáltunk. Aztán mikor vége lett a két évnek ő is haza ment, én is. Távol laktunk egymástól. A mamáéknál addigra már eléggé rendeződtek a dolgok, de arról a dologról nem beszéltünk. Otthon nagy nehezen több hónap után találtam munkát, de csak pár hónapig tartott, meg hiányzott a fiú akivel két évig szinte együtt éltem. Így aztán egyik napon hozzájuk költöztem. Úgy volt hogy egy hétig, aztán ottragadtam. Akkor mamám megint nagyon megharagudott rám. Kb egy évig biztos nem beszéltünk. De aztán elkezdett hiányozni, és végül én hívtam őket. A mamám nem akart megbocsátani, hogy leléptem, de a papám volt végül is az aki aztán segített ebben, meg hát a párom segített és elmondta a mamámnak hogy akármi is volt, akármilyen is vagyok, de szeretem őket stb. Na aztán mikor látta a mamám, hogy megállom a helyem akkor már néha néha a párommal hazajártunk pár napra párszor egy évben. De igazából akkor láttam meg, hogy segítenek, amikor terhes lettem és az utolsó hónapokban a párom anyja megbolondult, hogy oda fog születni a gyerek és szinte kitett volna az utcára. Nem szó szerint, úgy burkoltan úgy alakított az eseményeket. Végül a legjobban mamáék segítettek a házvásárlásnál, persze azért a párom szülei is. De akkor is ilyen kényszer volt a költözés. Szerencsére találtunk egy házat, de nagyon nehéz volt. A párom a mamámékhoz nem akart költözni, amit vlahol meg is értettem. A lényeg az egészben, hogy kb a kicsi születésekor oldódott meg a legjobban a kapcsolatom a mamámmal. Mikor eljött hozzánk egy hétre, mikor a kicsi született, akkor nem kritizált, nem mondta hogy mit csinálok rosszul, szóval tök jó volt. Adott tanácsokat, de valahogy tőle nem megszokott módon, és jól esett, adtam rá. Úgyhogy azt mondhatom, hogy ahhoz képest ami történt megoldódtak a dolgok. Bár az érzés örökre bennem él, és arról a dologról azóta sem beszélünk. De talán jobb is így.

Szóval inkább a fenékrecsapás, de tényleg ha már szükséges csak akkor. Ha sokat használjuk, akkor már nincs semmi értelme, ellaposodik.

A víznek én azért nem vagyok híve, mert a párom hasonló okokból retteg a víztől.

Nem verés,mondjuk a hajhúzás már eléggé durva. Megalázó és sokkal fájdalmasabb,mint egy ütés.

Viszont a fenékre/kézre/arcra csapás sem jó semmire. Maximum a gyerek mégjobban üvölt, ha rendszeresen repkednek a pofonok egy családban,akkor kamaszkorára pedig már röhög rajta.

A fenékre ütés, hajhúzás, verés: ugyanaz. Most olvastam egy Ranschburg Jenő könyvben, hogy miért is káros, és teljesen felesleges a fizikai erőszak.

1. A gyerek csak a fenyítő jelenlétében fog jól viselkedni, ahogy eltűnsz a képből, ugyanúgy meg fogja csinálni a tilalmazott magatartást.

2. Azt sugallod vele, hogy ez a dolgok elintézési módja. Ha ideges vagyok, ütök. Ha el akarok érni valamit, ütök. Ezt akarod??? Ezt tanulja meg a gyerek? Téged másol, te vagy a modell, tehát ahogy téged lát viselkedni, úgy fog ő később a társas kapcsolatokban is.

3. A rendszeres verés egy idő után teljesen hatástalan lesz, a gyerek "megszokja". Egy idő után mi lesz, agyonvered???

4. Bizonyítottan a bántalmazott gyerekek később, felnőtt korukra alázatos, meghunyászkodó, sunyi személyiségjegyekkel rendelkezhetnek.

Én magam részéről igen hálás vagyok édesapám pofonjaiért, nem vert rendszeresen persze, de ha nem tudtam hol a határ (pl tiszteletlen beszéd), megmutatta. És persze jutalmat is kaptam rendesen.

Szerintem óriási hiba összemosni a dolgokat, egy-két jól irányzott, nem méregből adott, de nevelő pofon sztem teljesen rendben van. A rendszeres verés, kimondott bántalmazás az teljesen más.

Azt gondolom, hogy szerencsés vagyok, hogy én időben megtanultam, hogy hol a határ, és nem lettem beképzelt agyonkényzetetett majom. Sok ilyet látok, higgyék el, sokkal rosszabb, amikor egy elkényeztetett gyerek 25 évesen jön rá, hogy vannak határok, mert akkor a lecke sokkal brutálisabb.

Szerintem 17-es a rendszeres és durva bántalmazásról ír, ami egészen más mint pl egy zsivány fiúgyereknek :) adott néhány pofon, amiért én hálás is vagyok fölnőtt fejjel.

És 17-esben fogalmazottakból az ég egy adta világon semmit nem érzek reám jellemzőnek.. :)