Őszintén! Más is úgy érzi hogy nem szereti a mostohagyerekét? Csak a párja miatt el kell fogadnia és hogy ez csak egy "álarc" csak áltatjuk magunkat? Sosem tudjuk úgy szeretni mint ha a sajátunk lenne?

én 37 éves nő vagyok gyermekem nincs és nem is tervezek.összejöttem egy válófélben lévő pasival akinek 2 gyermeke van a feleségnél.ez eddig szép és jó , elvoltunk remekül ketten de 1-1,5 év után hozzánk került a párom 10 éves gyereke.nekem ez nem jön be, macera, gond, nem akarom.

próbáltam már mindent abban bízva hogy visszamegy az "édesanjához" de nem akar.sok a vita és a párom közölte hogy vagy beilleszkedem vagy megyek. én szeretem ezt a pasit de nem akarok így hárman élni.valakinek esetleg van vmi jó és működőképes tanácsa??????

Őszintén? Úgy jutottam el ide, h beütöttem ugyanezt a googlebe kétségbeesésemben.

Szerintem ketté kell választani azt, amikor veled él a gyerek,mert akkor általában ezt már előre tudod és előre érzed, h kedvelitek-e egymást vagy sem. Van a másik, amikor csak látogatóba jön. Nálunk ez van- 2 éves volt a férjem lánya, mikor megismertem (most 11).

Kisebb korában is féltékeny volt rám nagyon, pedig nem miattam váltak el. Ez megmaradt azóta is, amióta pedig házasok vagyunk é mindig hozzánk jön a gyerek, azóta szó szerint én vagyok a gonosz mostoha.

Az apja persze ilyenkor nagyon el akarja kényeztetni, és egyrészt érthető, mert van pótolnivalója. Viszont ez odáig ment el, hogy a fürdővíz kiengedésétől a kenyér megkenéséig mindent meg akar csinálni helyette. Ráadásul végig affektál mikor itt vagy mert baromi jófej akar lenni a pár nap alatt.

Amikor pedig szólok, hogy egy hatodikos lány lehetne már annyira önálló, hogy a mosogatóba tegye a használt tányérját, stb, betörik a gyerek feje, mert nem végig a seggnyalás megy.

Nekünk még csak pár hónapos a kicsi, de soha nem engedném, hogy a férjem ezt tegye vele, hanem legyen minél önállóbb - így méginkább kivételezésnek érzem a egészet.

A szájhúzgálás, meg az, hogy a kérdéseimre sem hajlandó válaszolni már csak mellékes dolog.

Én meg olyan vagyok, hogy nem tudom elfojtani, ha valami nem tetszik.

Míg itt van, végig feszült vagyok - próbáltam én változni, de hiába.

És aki azt mondja, hogy ez csak bunkóság, meg nincs érzelmi intelligenciám, annak azt kívánom, hogy egyszer kóstoljon bele ebbe. És éljen hetekig ilyen görccsel a gyomárban, mert már hozzá se lehet szólni ahhoz a gyerekhez, rászólni meg pláne, mert betörik a feje - neki is meg az apjának is.

Teljesen megértelek!!!!

ui: persze őt nem gyűlölöm, de ezt a helyzetet nagyon. De szeretni nem tudom - és itt legalább vállalhatom, mert egyébként mindenki egy szívtelen dögnek gondolna.

Pedig becsület szavamra, hogy alapjában nem vagyok az.

Egy-két válaszolót nem értek. Aki olyat választ párnak, akinek gyereke van, annak az új párt a gyerekkel együtt kéne szeretnie, hozzá tartozik, gondolom, nem csinált titkot abból, hogy van-e gyereke. Az együttélést is ki lehetett volna próbálni úgy, hogy milyen, ha ott van a gyerek is, hogy megy-e így, nem utólag utálkozni. Hiszen más tudni, hogy van egy gyerek, mint meg is tapasztalni azt.

Elnézést, ha valakit megbántottam, nem ez volt a szándékom, csak tényleg nem értem.

Részben egyetértek az előttem szólókkal,részben nem. Könnyű mondani hogy gonoszak vagyunk mert nem szeretjük a párunk gyerekét,csak ha lennétek a mi helyünkben,akik még(hangsúlyozom még) nem akarnak gyereket,de kaptak egyet csak úgy,lehet más véleményen lennétek. Én úgy mentem bele a jelenlegi kapcsolatomba,hogy totálisan odavoltam és vagyok is azért az emberért akivel együtt vagyok,ő az életem,viszont mikor megtudtam hogy gyereke van(ami nem is lenne baj) a bökkenő annyi hogy vele és az a párom apjával egy lakásban él(ahova én is beköltöztem azóta) nem is tudtam mivel jár,mert gyerekkel nem töltöttem semmi időt ez előtt. Csak aztán jöttek az apró problémák... és na mindegy ez egy nagyon nehéz helyzet,amit csak akkor ért meg az ember ha benne van.

És akkor azon kattogsz hogy jó ez neked így,vagy lelépjél,de lelépni nem akarsz,mert szereted,majd csak lesz valahogy. ki tudja. talán az idő majd megoldja.

hát én meg nem vagyok hajlandó szülőhöz költözni többet, inkább húzzuk meg magunkat egy pici garzonba de szülő mellé, alá, fölé nem. sajnos már 2 szer próbáltam.

na meg még plusz egy gyerek na az igazán nem járja.

én már másfél éve éltem a pasimmal mikor az "Édesanya" lepasszolta a kislányát(8 évesen) és megkapta a párom. tudtam hogy van gyerek de erről nem volt szó hogy idekerül.

kiakadtam és azóta sem kapok szikrát immáron másfél éve.

de sajna marad bármit csinálok, max. elhúzhatok én ha nem tetszik valami.persze meg lehet szólni engem de nem az anyukát kéne ?????

aki a világra szülte.

egyébként azóta hogy itt van még biztosabb lettem abban hogy nekem nem kell gyerek.

eee333, azért ne add fel. Teljesen más az, ha te nevelsz egy gyereket, mint az, hogy kapsz "készen" valamit, és mindenki azt várja, hogy el kell fogadd.

Engem kikészít, pl. hogy egy 12 éves gyereket (férjem lánya, aki hétvégén jön) állandóan tutjgatni kell, szólni, hogy köszönjön, pakoljon el maga után, stb.

Csak szeretném úgy kezelni, mint a sajátomat, de akkor az van, hogy én mindig csak kötözködök, ,meg a gyerek a lelkére veszi, ha javítgatom- így hát inkább befogom a számat és nyelek, ami meg is látszik a viszonyunkon.

A sajátomnak viszont teljes joggal szólhatok és én nevelem, szóval ne add fel ilyen könnyen!