Őszintén! Más is úgy érzi hogy nem szereti a mostohagyerekét? Csak a párja miatt el kell fogadnia és hogy ez csak egy "álarc" csak áltatjuk magunkat? Sosem tudjuk úgy szeretni mint ha a sajátunk lenne?

bocs, megnyomtam az entert..

Szóval 3 éves kora óta nevelik, most 15 éves. És van egy sajátja is, ő 7 éves. Az öcsém nagyon szereti mind a kettőt, a nagytól kérdeztem a múltkor, hogy szokta-e érezni, hogy az apja különbözően bánik vele, mint az öccsével, és azt mondta, nem. :) Ugyanúgy leszidja mindkettőjüket, és ugyanúgy megdícséri, megszeretgeti mind a kettőt. Hogy az öcsém belül hogy érzi, azt nem tudom, de a gyerek nem érzi hálistennek :)

"Muszájból kell szeretni"

Ennél elkeseritőbb mondatot nem is lehetett volna megfogalmazni.

Én nem akarok senkit bántani, de nem értem, hogy akiben nincs meg a kellő érzelmi és értelmi intelligencia ahhoz, hogy szeressen egy gyereket, még ha az nem is a saját vére, nos, az ilyen emberek miért mennek bele egy kapcsolatba, ahol már van gyerek???

És nehogy azt képelje bárki is, hogy a gyerek nem érzi, hogy nem szeretik őszintén, bármilyen kicsi is.

Úgyhogy ezzel ne is áltasd magad kedves kérdező.

L24

Szerintem ez ocsmány dolog és nulla érzelmi intelligenciára vall.

Én most a másik - az eltűrt mostohagyerek - oldalról mondom ezt.

Miért fájna leülni és megbeszélni a gyerekkel, ha gondod van? Azt hiszed, ő nem érzi, h már megint rosszat gondolsz róla? Dehogynem, és mivel nem vagy képes elmondani neki a bajod, így magát őrli. Úgy véli, ő a hibás, ráadásul olyanért, mait el sem követett.

Ha megfogadsz egy tanácsot, akkor bármi bajod van, megdumálod vele, nem a háta mögött sunnyogsz, meg morogsz.

Én mostohám ezt csinálja, azt hiszi, nem veszem észre, h csak muszájból visel el. Dehogynem, és olyan beteg lettem emiatt, hogy az nem igaz. :(

Szia! Megértem, hogy ez milyen nehéz, pláne, mert én sem tudok szeretni egy gyereket „csak úgy”, az ilyen szituban pedig még ezer nehezítő tényező is van.

Viszont az utolsó hozzászólóhoz hasonlóan nekem is nevelőanyám volt (mivel édesanyám kiskoromban meghalt), és addig, amíg nem volt féltestvérem egész jól elvoltunk, de utána pokol lett az életem.

Szóval én is azt mondom, ha valaki nem tudja teljesen elfogadni a másik gyerekét, nem tudja beleélni magát abba a helyzetbe, hogy annak a szegény gyereknek ugyanolyan nehéz lehet őt elfogadnia, és megbirkózni azzal, ha egy gyerek érzi, hogy ő egy „megtűrt rossz”, egy egész életre kiható sérüléseket szenved… nos, akkor az ne menjen bele egy olyan kapcsolatba, ahol már van egy másik gyerek is.

Kedves Kérdező!!

... nagyon sajnálom, hogy így érzel... biztosan nehéz lehet, de én is a másik oldalt tudom bemutatni...

5 éves voltam, amikor elváltak a szüleim. Apa azonnal hozta az új "asszonyt" a házhoz, aki viselkedésének köszönhetően gyorsan kivívta a szívemben az utálatot. néhány példa... ha ott voltam napi 3x ehettem, mert majd megtanulom náluk mi a rend. az összes kisbaba ruhámat elosztogatta a cigányoknak, Édesanyám fiatal kori ruháival együtt, tette ezt az orrom előtt. az esküvőjükre sem hívtak meg, mondván csak nyavajognék. Apuval sosem találkozhattam kettesben, sosem adhatott nekem semmit. egyetlen egyszer vittek el magukkal nyaralni, pedig beutazták a világot. azután a jó Isten cselekedett... közös gyermeket szerettek volna, ami 10 évig nem jött össze és lombik baby lett a húgom, 14 év korkülönbséggel közöttünk. onnantól kezdve pokol lett minden náluk töltött perc. nem is mentem, Apával titokban találkoztam... azután úgy hozta a sors, hogy egy városba költöztem Velük, hamarosan teherbe estem a kisfiunkkal és majd ki csattantam az örömtől és a boldogságtól!!!!! 9 hónapon keresztül mást sem hallgattam Tőle és Aputól, hogy milyen felelőtlen vagyok, tönkre tettem az életem, stb... hozzá tenném tervezett baba, saját ház, autó, jó munkahely és egy csodás férj mellett!! és akkor megszületett Alen. elhatároztam, hogy majd a gyerekre bízom, milyen kapcsolatban lesz a hölggyel. az első pillanattól kezdve IMÁDTA!! onnan kezdett változni a kapcsolatunk, vagyis egyáltalán normalizálódni. mára eljutottunk oda, hogy elbeszélgetünk megjátszás nélkül is, az ünnepekkor is átmegyünk hozzájuk, sőt idén nyaralni is elmentünk együtt. lapoztam!! de sosem felejtek!!!!!!!!!!!

próbáld meg!! Te vagy a felnőtt, a gyermek pedig nem tehet a kialakult helyzetről. így is nehéz, hogy feldolgozza a szülei nincsenek együtt többet. legyél baráti vele, nem kell, hogy az Anyukája legyél. nem kell szeretned, de próbáld meg!! próbáld meg kicsit más szemszögből nézni!! kívánom, hogy sikerüljön!!!!

Ági

A gyerek előbb volt a párod életének része, mint Te! Neked kell alkalmazkodnod a helyzethez, főként neked kellene tudnod felnőttként viselkedni.

Ám ehhez a felnőttként való viselkedéshez az is hozzá tartozott volna, hogy ne menj bele olyan kapcsolatba, ahol nem tudod elviselni a körülményeket.

Az álarcodat a gyerek is látja, ezért joggal utálhat, és joggal nehezítheti az életed.

Fel kell nőni ehhez a feladathoz, de nem lehetetlen. Beszélgess vele, kérdezd meg tőle, hogy mi bántja, mi az amin változtatnod kellene, és mond el neki Te is, hogy mit szeretnél.

Ha meg nem tetszik valami, szídd meg ugyanúgy ahogy a sajátoddal is tennéd, ne halmozd feleslegesen a haragod. Arra vigyázz azonban, hogy a szidás jogos, helyénvaló, és túlzásoktól mentes legyen.