Irna olyan, akinek nem szokott be a gyereke az oviba, bolcsibe? Stresszelt annyira a gyerek, hogy lazasodott is?

Ez a beszokás dolog egyéni mindenkinél: 3 napos ovis múltam

van. A gyerekeim gond nélkül lenyomták az összes rendelkezésre álló időt.

Látom sok jó válasz érkezett, de hátha ez is segít még:)

Én kislányként pontosan ilyen voltam.

Faluról jártunk be a trabanttal az egyetem óvodájába.

Még most sem tudom tisztán felidézni, mmi is váltotta ki belőlem a sírós hisztit...

olyan idegen és barátságtalan volt az a hely,

hirtelen a végtelen szabadságból betuszkoltak a büdös városba, ahova a hányingerkeltő autózással jutottunk be, nem voltak barátaim, angolul tanultunk, nem éreztem, hogy az óvónők szeretnének, nem éreztem magam otthonosan, biztonságban.

Minden egyes nap alvásba bőgtem magam.

Úgy gondolom, ez az óvónők hibája is volt, mert most, hogy már én foglalkozom gyerekekkel (táboroztatom őket) rengetegszer kell vigasztalnom őket. Eddig mindig beváltak a "módszereim", még egy rett-szindrómás kislánynál is, aki 3 napig nem evett, mert hiányzott neki az anyukája.

Szóval én három dolgot tudok tanácsolni:

1. ha lájtos a hiszti, (de nem az...:)) választhatnátok egy neki tetsző plüss állatkát, akit azért kap, hogy egész nap vele legyen. ha sír, akkor az állatka is sír és őt is meg kell vigasztalni... így a kislány gyakorlatilag önmagát vigasztalja.

2. ha közepes, akkor az óvónők feladata lenne elterelni a figyelmét, felvidítani, bevonni óvatosan a játékba...

Biztos vagyok benne, hogy vannak ott olyan gyerekek, akik nyitnának felé.

3. (ez egy szinten áll a 4. ponttal) lehet, hogy még túl korai neki az elválasztás. Ma annyira siettetjük a gyerekeket a felnövésben, miért adná egy anyuka bölcsibe a kisgyerekét?... egy kisgyereknek nem idegenek közt a hely.

Én is későn érő voltam, lehet, hogy a Te lányod is az.

4. váltsatok ovit.

Nekem a lauder vált be, ott olyan kedvesek az óvónők, hogy hiába vágtam be ott is a hisztit első nap, elvonultam a sarokba és csak bámultam egy macit, Jutka néni leguggolt hozzám, és megkérdezte, hogy tudok-e fonni.

Nem.

Nem szeretné, hogy megtanítson? - rögtön másik 2 kislány is ott termett, hogy segítsen...

Úgy elpirultam, de erre nem tudtam nemet mondani, megtört a jég.:)

Szóval talán az óvónők hozzáállása sem megfelelő...

Én jártam az ELTE óvó és tanítóképzőjére, brutális, mekkora idiótákat képesek felvenni. A legkevesebb felvételi pont ide kell. Hát olyan is a hallgatóság zöme, de sajnos a tanárnak sem világos, mi a különbség Macedónia és Makedónia között...(de azért aranyból öntetne magáról szobrot...)

Csak emlékem van: kiscsoportba beadtak, arra emlékszem hogy üvöltök torkomszakadtából, ülünk a földön és tornaóra van, az óvónő feje meg füstöl. Ennyire emlékszem az egészből. Utáltam az egészet. Többet nem vittek kiscsoportba, anyám otthon volt a kisöcsémmel, megtehette hogy kivesz. Legközelebb nagycsoportba mentem, az pedig életem legszebb emlékei közé tartozik. Végtelen kedvességgel kézenfogva bevezettek egy játékokkal teli csodaszép terembe, ahol sok kedves gyerek volt és külön a tiszteletemre bábelőadást adtak. Ültem a bábszínház előtt és kacagtam. Csodálatos volt. Imádtam az óvodát. Semmi hátránnyal nem járt, hogy nem adtak be akkor, amikor még pici voltam. Csupa szép emlékem van, egy kivételével, amikor egy gondozónő megszégyenített, mert bepisiltem és titkoltam. De ez se volt olyan traumatikus, hogy ne imádjam továbbra is az ovit. Aztán iskolába is nagy izgalommal és boldogsággal mentem. Semmi nagy törést nem okozott az új közösség, szóval azt hiszem, bár nem jártam kis és középsős csoportba, jól voltam szocializálva. De hozzá kell tennem, hogy otthon nem voltam gyerektársaság nélkül, öcsémen kívül 2 hasonló korú unokatestvérem lakott mellettünk, rengeteget játszottunk együtt.

Kislányom esetében lehet, hogy nem lenne olyan jó ötlet nagycsoportban kezdeni. Ugyanis nincs a közelben gyermekrokonság. Erősen gondolkozom, hogy 2 éves 8 hónapos korában oviba adom, mert látom rajta, mennyire magányos és ugyanakkor mennyire boldog gyerekek között. Volt egy nehéz fél évünk, amikor elkezdett félni a gyerekektől, nagyon sokat dolgoztam azon, hogy ezen változtassak és most érzem azt, hogy talán sikerült. Nagyon félek, mert nem tudom mennyire tartós nála ez a felszabadultság, amit megtalált végre gyerektársaságban. Nem veti-e vissza valami rossz élmény? Bár azt gondolom, ha én jól kezelem és nem dramatizálom túl, ha pl. megüti másik gyerek, akkor nem jutunk megint oda, ahova jutottunk. Sokat próbáltam gyerekek közé vinni 10 hónapos kora óta, mert tudom, hogy a szocializáció mennyire fontos. Igazából csak 3 éves korában terveztem elkezdeni a kiscsoportot, de az óvodavezető figyelmeztetett, hogy ha áprilisban kezdi az ovit, nehéz lesz neki beilleszkedni a már kész baráti körökbe. Ő javasolja, hogy kezdjünk hamarosan. Azért hiszek neki, mert ettől én is tartottam, mert láttam, hogy a baba-mama klubban is előnyben voltak azok a gyerekek, akik klubon kívül is összejártak, ismerték egymást.

Egyébként én is év közben kezdtem a nagycsoportot és mint mondtam, nem vált hátrányomra. Azért azon elgondolkoztam, hogy ezt megelőzően kórházban töltöttem 3 hetet tüdőgyulladással és akkor én átéltem a nagy elszakadást a családtól és ez nagyon nagy trauma volt. Tehát lehetséges, hogy csak azért nem volt trauma a nagycsoport, mert már előtte ki lettem szakítva a családból és nem az oviban éltem át először, milyen a családom nélkül. Nem tudom, ha nem előzi meg a kórház, akkor lehet hogy az oviban kellett volna szembesülnöm a családom hiányával és nehezebb lett volna beszokni. Tény hogy a kórház után az óvoda maga volt a paradicsom.

De akárki akármit mond, nem hiszek a drasztikus módszerekben, Nem hiszem, hogy törés nélkül beválna. Ez nekem azt juttatja eszembe, hogy némelyek sírni hagyták a babájukat, aki x idő után abbahagyta a sírást, amitől úgy tűnt, bevált a módszer, közben a baba csak belefásult a sírásba. Ugyanez lehet drasztikus beszoktatásnál is. Én annak a híve vagyok, hogy a gyerekem maga váljon le rólam fokozatosan. És ez eddig még mindig bevált. Baba-mama klubban se vált be az a módszer, hogy erőltettem, hogy szálljon le a szoknyámról és menjen végre játszani. Hagyni kellett őt békén, az ő maga tempójában, és amikor végre nem erőltettetem, nem unszoltam, megtört a jég és amikor a kis lelkében feloldódtak a félelmek, magától indult el felfedezni újra azt, amit 10 hónaposan még olyan gátlások nélkül élvezett a babák között. Én hiszek ebben a fokozatosságban. Ha nem idegen neki a környezet. HA van 1-2 ismerős. Ha kap időt arra, hogy bízni tudjon az óvónőben, akkor nem lesz semmiféle trauma, amikor elmegyek. Ezt látom más embereken is, akik a gyerekemhez közeledtek. Elfogadta őket, ha volt rá idő. Kolléganőm simán elviheti sétálni, magához és semmiféle törést nem érez a kicsim, ha nem vagyok ott vele. De ehhez az kellett, hogy kolléganőm hosszú hónapokon át kitartóan látogatta és itthon ismerkedtek. Miért nem lehet ezt a fokozatosságot? NEm igaz, hogy nem működik ez okosan csinálva. Nyilván nem kell magunkhoz láncolni odabent a gyereket. Baba-mama klubban már olyan jól el van, én a terem egyik végében, ő a másikban. Néha odajön, de közben ismerkedik, elfogad dolgokat más felnőttektől, kéri hogy vegyék le a székről vagy hasonló...Ez a viszony ki kell alakuljon az óvónővel is. És ha hagynák, hogy legyen erre idő, ki is alakulna és nem kéne az óvónéninek ebbe beleszakadnia, a gyerek magától kezdene bízni benne, felnézni rá, főleg ha közben nem retteg azért mert anya pikk-pakk elment. Ha pedig már ismeri az óvónőt, igenis nem fog rettegni nélkülem. Én ebben hiszek, mert így működünk, de ehhez idő és türelem kell. A befásítós módszer hamar meghozza a gyümölcsét, de csak látszólagos a győzelem. Az a kisgyerek, aki közel 1 éven át alvás helyett az ajtó közelében lesi, jönnek-e már a szülei, az nem lett beszoktatva. Nagyon kemény időszakon vagyok túl, amikor a kislányomban fel kellett oldanom a gátlást, mert félt a gyerekektől. De megfejtettem és bevált a módszerem. Bízom benne, hogy az ovis beszoktatással kapcsolatban is igazam lesz. Azt aláírom, nagy mértékben függ az egész sikere az én reakcióimtól. Ha számomra gyászos az elválás, ő megérzi, szorongani fog. De számomra is könnyebbé tehető az elengedése, ha azt látom, amit most már végre a baba-mama klubban látok: dalol, játszik, csúszdázik a többiekkel, meg tudja védeni magát bizonyos szinten (pl. nem engedi át azonnal és sírva a játékot, ha ki akarják venni a kezéből). Ha az ember látja önfeledten játszani a ragyogó szemű kisgyermekét, ha látja az óvónők szeretetét, akkor feloldódnak az anyai szorongások is, ezzel feloldódik a gyerek és valóban eljön a nap, amikor nyugodt szívvel sétálok ki az ajtón. Kinek 1 hét kell ehhez, kinek 1 hónap vagy több...Engem nem fognak már első nap elküldeni a gyerektől körútra és nem fogom sírni hagyni egy percre sem. Későbbiekben persze lehet hiszti, az más, de a félelemtől síró kisgyermekemet senki kedvéért nem hagyom magára. Vagy hagyják, hogy feloldódjanak benne a félelmek a maguk tempójában vagy nem megy a gyerekem abba az óvodába.