Mit tegyek a 7 éves kezelhetetlen lányommal?

szerintem csak gondolj arra, hogy mindenkinek jobb, ha az otthonotok a béke és nyugalom szigete, nem jó, ha feszült hangulat uralkodik otthon.

ha elveszítenéd a türelmedet, gondolj arra, hogy azzal csak állandósul a probléma, ha megőrzöd, akkor pedig egyre jobb lesz, hétről-hétre, bízz benne, hogy ez a módszer működik, semmit sem vesztesz vele, ha kipróbálod, ettől rosszabb úgysem lesz.

az egészségednek sem tesz jót az idegeskedés, nem tudsz nyugodtan aludni, koncentrálni adott esetben, felmegy a vérnyomásod, legalább ezek miatt ne tedd.

Én sem mindig jövök ki a lányommal,igaz még kisebb.Én is türelmetlen vagyok,a leányzó meg egyfolytában a figyelmemet akarja,ha nem megy neki szép szóval akkor butaságokat csinál,csak hogy rá figyeljek és beszélgessek vele.(2. gyermek,de nagyon féltékeny a tesóra,és apára is)Azt sem bánja ha szidom,csak kizárólag vele foglalkozzak.Valahogy így lehet ezzel a te lányod is.

Nálunk akkor van békés nap amikor reggel ébredéskor megbeszéljük a lányommal,hogy ma "szeretet" nap van.Ő nem csinál butaságokat,és meg nem fogok kiabálni...Mindent szépen megbeszélünk,és figyelni fogunk egymásra.Kezet is fogunk rá.:)Ha így indítjuk a napot akkor határozottan jobb napunk van.Mindketten próbáljuk tartani magunkat a megállapodáshoz,és közben értékeljük egymás igyekezetét.És ami még be szokott jönni az amit már mások is tanácsoltak neked az a pozitív megerősítés.Helyes viselkedésért azonnal dicsérni kell,akár 100% is egy nap.Helytelenért viszont nem szabad kiabálni,vagy megalázni,csak jelezni,hogy ez butaság volt,jobb kislány vagy te ennél.

Valamint ami nekem a nagyobb gyermekemnél (aki a lányoddal egyidős)ami beválik a magatartásban az az,hogy elmondtam neki,hogy van egy családi mérce,mi az ami helyes,és mi az ami a mi családunkban "nem szokás".Pl mi sem használunk csúnya szavakat,ezért ehhez te is igazodj,mert ez nálunk a családi szokás.Ezt nálatok úgy képzelném el,hogy:Anya sem nyúlkál a boltban mások táskájába,akkor te se nyúlj hozzá a tanító néni dolgaihoz,mert ez a mi családunkban nem szokás.

És még amit én fontosnak tartok az az,hogy este amikor már lefeküdtek aludni akkor gyakran odabújok egyikhez,vagy másikhoz,megölelem,és megkérdezem,hogy nem akarnak-e valamiről bizalmasan beszélni.Hát,nagyon sok meglepő dolgot ki szoktak ilyenkor bökni,ami nyomja a kis lelküket.

Nekünk azt javasolta a pszichológus, hogy játsszuk el játékbabákkal a gyerekkel a napját (a butaságát is néha), mert úgy szívesen "megoldja" a feladatokat, és a jó rögzül, a rosszat meg kinevethetitek, jóvá tehetitek. Nekünk nagyon bejön (tök vicces, amikor az egyik baba földre veti magát és toporzékol, vagy hátbacsapja a másikat, a gyerekemben is megvilágosodik ilyenkor valami, hogy milyen gáz már így viselkedni).

A másik fontos az volt nekünk, hogy rendszeres sportra kell járatnunk - energia és feszültséglevezetés, a pedagógusait pedig meg kellett kérnünk, hogy felelősségteljes feladatokat bízzanak rá - hisz egy komoly felelősségteljes gyerek szerepköréhez nem illenek a csínyek.

Ja, és az ordibálásról én is leszoktam nagy nehezen, sokkal jobban is működik az anya szomorú viselkedésem. A gyerek tűzbe menne, csak meg ne szomorítson.

A matricás füzet is nagyon hasznos, minden nap amikor jó volt, vagy legalább nem rosszalkodott kap egy matricát, 10 matricát beválthat egy különleges alkalomra pl. bábszínház, játszóház, csak mi ketten cukrászdázás, stb.

Fel a fejjel, a legfőbb, hogy te ne add fel a reményt a saját gyerekedben!!!!!!

Szia!

Látom már kaptál választ, de azért leírom az én tapasztalatomat.

Mintha csak az én gyerekkoromról írtál volna. Nekem két idősebb testvérem van és egy kishúgom.

Tíz voltam mikor bejelentették a hugi érkezését. Mindíg vágytam egy tesóra, mivel én olyan nagycsaládos egyke voltam (a fiatalabb testvérem 7 évvel idősebb nálam).

Apukám akaratlanul is azt éreztette velem hogy fölösleg vagyok. A bátyám volt a "trónörökös" a nővérem meg a "kislányom, énvérem" én meg csak Kitti.

Rám a pszihológus rámégette hogy kleptomániás vagyok. Én sem tudtam miért tettem a dolgokat.

Édesanyám nagyon ritkán ölelt meg. Egyszerűen ilyen volt. 12éves voltam, mikor egy lopási ügy miatt rettenetesen elfenekelt.

Két évig meg sem szólaltam otthon.

15 voltam mikor megpróbáltam beszélgetni anyukámmal, de nagyon rossz időpontot választottam. A nővérem drogos prostituált lett Budapesten. Anyámék ekkor azt éreztették, hogy olyan leszek mint ő.

Majdnem bejött nekik, mert rettenetesen elzülltem. Máshol kerestem a szeretetet. Havi szinten váltogattam a pasikat, ittam, és kipróbáltam a drogot is. Egyszer csak rájöttem, hogy ez így nem jó, szinte már kiégtem. Egy évig nemis jártam sehová, szinte olyan voltam mint egy szellem, mikor megismerkedtem a férjemmel. Utolsó évben került át a mi iskolánkba, ekkor voltam 19 éves. Szeptemberben ismertem meg, novemberben megkérte a kezem, december végén teherbe estem, ami csak április közepén derült ki. Édesanyámék elfogadták, beletörődtek és megnyugodtak, hogy nem olyan életutat járok be mint a nővérem.

Azóta már megszültem, két hónapos a lányom és boldog vagyok.

Beszélgettem édesanyámmal, aki először elmesélte, hogy mennyire furcsa neki az, hogy a férjemmel képtelenek vagyunk elszakadni egymástól, ölelés, puszi folyton, mert ők apámmal soha nem voltak ilyenek (tény és való csak egyszer láttam őket csókolózni, a 25. házassági évfordulón), erre kissé keményen azt mondtam neki, azért mert tőle kapom meg azt a szeretetadagot is, amit tőletek kellett volna sok éven keresztül. Erre elsírta magát és elmesélte, hogy az anyukája (nagymamám) mindíg csipkedte, mikor hozzábújt. Mikor elindultunk haza, megölelt. Nehezen ment neki, nem is tudta, hogyan csinálja.

ui.: Bár Édesapám még mindíg nem mondja nekem hogy lányom, de valahányszor ott vagyunk, mindíg idéz a macskajajból: Hol van az én unokám?

Úgy érzem a lányom álltal engem is elfogadott.