Lehet még boldog élete egy sérült gyereket nevelő családnak?

Én még csak annyit tennék hozzá a 9-es válaszoló írásához, hogy azok az anyukák szoktak tönkremenni(és ez sem mindig igaz),akiknek a férjük nem partner a mindennapokban.Amikor"apának" "csak" annyi dolga van, hogy dolgozni jár,és mellette éli az életét,hobbiját, barátait.

Mondjuk nekem van ismerősöm, halmozottan sérült hármasikrekkel,és még otthon vállalkozóként dolgozik,+új férje van,mert a gyerekek apja eltűnt mint a kámfor.És igen,nagyon nehéz,de van élete,hobbija,nyaralni is szoktak menni.

Ha a férjem társ lenne a mi családunkban, és nem gyártaná a plusz problémákat,akkor lehetnénk boldogok.

En nem tudnek boldog eletet elni es a csaladom sem. Inkabb lemondanek rola es probalnam az egeszet elfelejteni.

De! Remenykedjunk, hogy semmi baj nem lesz.

Na, ezért utálom az orvosokat. Miért ijesztgetnek, amíg lehet, hogy semmi gond nincs? Már most ki vagy készülve, amikor még semmi sem történt.

Mi az az agyi rendellenesség? Műthető? Mennyire lesz sérült? Nem is tudják? Tenni tudnak ellene? Akkor minek mondják?

Én a jelen helyzetben abban bíznék, hogy tévedtek, vagy nem lesz olyan súlyos.

Ha mégis olyan súlyos, én lemondani nem tudnék róla, egész életemben azon agyalnék, hogy vajon milyen élete van. Mert örökbe fogadni nem fogja senki a súlyosan beteg gyereket. Az állami intézményekben meg senki nem fogja szeretni.

Ahogy itt írta valaki, ahol a gyereken nem lehet segíteni, azt elfogadni az elején nehéz, aztán be lehet erre rendezkedni. Még jobban kell hajtani, meg ugye ott a kérdés, hogy mi lesz vele, ha már a szülei nem élnek.

Aki kicsit sérült, adhd, autista, az szerintem is állandó idegfeszültség, mert próbálsz segíteni, megvan a remény, egyik nap úgy tűnik minden rendben lesz. A másik nap meg úgy viselkedik, mint egy eszelős, és összedől minden reményed, hogy valaha normális ember lesz belőle. És folyton ott agyalsz, hogy mit lehetne még tenni, hogy te nem próbáltál meg mindent, a te hibád, stb, stb. Én is ebben vagyok, az életem egy hullámvasút. 13 éve ebben vagyok, és nagyon ki vagyok készülve.

Semmi támogatást nem kapunk az államtól, sem anyagilag sem máshogy. Ellenben minden mást igen, már fel is lettem jelentve a gyerek miatt, mert mindenki azt hiszi, hogy nevelési hiba. Hogy valami iszonyat gáz van otthon, hogy ilyen a gyerek.

Ennek ellenére nyilván nem kívánom, hogy ennél is betegebb legyen, az őrültség lenne.

Hogy ki mennyire tud ezzel együtt élni, az vérmérséklet kérdése, meg az, hogy anyagilag hogy vagytok, van-e segítséged stb. Barátnőm nagyon vallásos, neki az sok reményt ad, valahogy én irigylem is érte, és sajnálom, hogy én nem vagyok az.