Akiknél nagyon rossz és csúnya volt a testvérféltékenység, ott idővel ez mennyire változott, jobb lett?

8 hónapos a kicsi, 3 éves a nagy lányunk. A dackorszak még hagyján, de a testvérféltékenység most úgy érzem, abszolút a csúcson jár (legalábbis remélem, hogy ez a csúcs és nem romlik tovább). A kicsi már mászik, feláll, érdekli minden, amit a nővére csinál, megy utána folyamatosan, imádja, csodálattal nézi, meglátja és egyből felderül az arca, ha sír, hamarabb megnyugszik, ha ott a nagyobb. Én ezt próbálom erősíteni a nagyban is, de már nem igazán merem őket kettesben hagyni, még arra az időre sem, amíg vécére elmegyek, mert tuti bántani fogja a kicsit. Ellöki, kitépi a kezéből a játékot (ez még hagyján), ráül, átugrik rajta (aztán ki tudja, hogy mikor ugrik rá véletlenül), megrúgja, pofozza, csipkedi, üti izomból, tépi a haját, megharapja, karmolja, stb-stb. Közben meg hívja, hogy de vigyem magammal, fürödjenek együtt este, hintázzanak a mérleghintán együtt, és ha mondjuk a macskát már kezdi láthatóan bosszantani a kicsi a szőrhúzással, akkor megöleli és elküldi a cicát, tehát kicsit az az érzésem, hogy ilyen "ő az én testvérem, nem bánthatja senki - csak én, de én aztán nagyon!" hozzáállása van. Megszakad a szívem a kicsiért, amikor látom, hogy mennyire abuzálja a nagy, na meg nyilván féltem is a testi (és lelki) egészségét is, de őszintén fogalmam sincs, hogy hogyan tehetnék igazságot. Értem a nagyot is, féltékeny, kicsi még ő is, nem tudja kezelni még az érzéseit, nagyon vegyesek lehetnek, de én sem tudom az agressziót jól kezelni sajnos. Nálunk nem szokás verekedni, sosem ütöttük meg a gyereket, nem ezt a példát látja tőlünk, a hangom is csak most kezdtem el felemelni vele szemben, amikor látom, hogy bántja a kishúgát. Nem várom el tőle, hogy szeresse, nyilván most mit szeressen rajta, egy kisbaba, egy 3 évesnek ő még nem nagy truváj, de azt igenis elvárom, hogy ne bántsa. Amikor meg mégis megteszi, akkor meg én sem tudok olyan kedves és türelmes és üngyömbüngyöm lenni, mint általában, és ami amúgy nevelés szempontjából tök jól bejött eddig. Olvastam millió könyvet, neten cikkeket, de valahogy itt most semmi sem válik be. Nem kivételezek a kicsivel, rá is rászólok már születése óta (a nagy füle hallatára), hogyha valami olyasmit csinál, amit nem szabad, nyilván ő még nem érti, de na, neki sincs megengedve minden, van is külön kettesben töltött idő a naggyal is, szóval mindent megteszek, amiről úgy gondolom, hogy segíthetne. És mégis kritikán aluli a helyzet. Szerettem volna nagy családot, de részben emiatt biztosan nem vállalunk több babát, nekem ebből az agyrémből ennyi bőven elég. A családban van hasonló korkülönbséggel testvérpár, ott a nagyobb testvér folyton simogatja, puszilgatja, ölelgeti a kicsit, ott is van nyilván testvérféltékenység, de nem bántja a nagy a kicsit, vagy nem ennyire. Nem várom el, hogy pont ugyanolyanok legyenek, de azért nem örülök neki, hogy az ellenkezője a tapasztalat nálunk, és bánt, hogy nem tudom őket már kicsiként "jó testvér" kategóriába sorolni.

Akiknél hasonló volt a helyzet, nálatok ez idővel jobb lett? Volt valami konkrét dolog, ami meghozta a változást, vagy csak ahogy "összenőttek" kicsit jobb lett? Nem gondolom, hogy soha nem lesz veszekedés/verekedés közöttük, mert hát testvérek, nekem is van egy bátyám, tudom, milyen ez, de azért vannak határok, na.