Mit tehetnék, hogy ne költözzön el a lányom?

Szia!

Bármennyire is nehéz, támogasd, legyél vele nagyon jó fej, segíts neki készülődni, menjetek együtt megvenni, ami szükséges lesz az albérletbe, tanítsd főzni, stb. Érezze, hogy elfogadod a döntését.

Magadban pedig dolgozz azon, hogy próbálj bízni a lányodban.

Lehet, hogy nem fog neki bejönni az egész (amitől Te is tartasz) Ha most normálisan kezeled a szituációt, akkor haza fog jönni hozzád, ha bajba kerül. (De persze nem szabad majd az orra alá dörgölni, hogy na ugye megmondtam, hanem bíztatni kell, hogy majd legközelebb sikerül)

Ha viszont most hepciáskodsz, akkor még ha csövezni is kényszerül, nem fog többet hozzád fordulni segítségért.

Ha meg a jobbik verzió jön be, talál állást, bejön a számítása, akkor pedig legyél rá büszke, hogy képes megállni a saját lábán.

Semmit,és ne is tegyél(a fő kérdésedre a válasz).Szerintem nagyon jó fej,törekvő csajszi.Az én fiam 18 éves múlt,és tudom,hogy nagyon sokáig nem fog elköltözni(NEM is küldöm,mielőtt valaki a szemere vetné).Felsőfokú(itthon,de az Osztrák gimiben végzett)minősített(akár tolmács is lehetne,de fordíthat is) német nyelvvizsga,középfokú angol(mindenből emelt szinten érettségizett).Most kihagy fél évet(a tesómnál melózik,programozó),és majd februárra eldönti,hogy itthon(a Műszaki egyetemre készül,a pontjai is megvannak),vagy Ausztriában folytatja a tanulmányait...

Én 17.5 évesen költöztem el otthonról(már a férjjelölttel,aki 10 évvel idősebb volt nálam)elvégeztem a gimit+sulikat(boltvezetői,valutapénztárosi+nyelvvizsga),

mégis megálltam a helyem az életben.

Ne próbáld megakadályozni, ha ő költözni szeretne! Ez nem azt jelenti, hogy nem szeret téged, hanem szeretne önálló lenni! Én is 20 évesen költöztem el otthonról, nagyon jóban voltam a szüleimmel, de alig vártam már, hogy a saját lábamra álljak.

Talán még mindig gyerekként tekintesz rá, hiszen a "problémás gyerekek", és nem a "családi kapcsolatok" rovatban írtad ki a kérdést. El kell fogadnod, bármilyen nehéz is, hogy ő már nem gyerek, hanem felnőtt nő, saját akarattal, és szeretné élni a saját életét.

Ne károgj, állj mellette, támogasd! Felnőtt, ez van. Ha kudarc éri, visszamegy (de ezt ne kívánd!). Ám ha haragban váltok el, akkor dacból nem megy vissza, és nagyon mélyre süllyedhet.

Kicsit át kell programozni az anyai ösztönödet! Szurkolj neki, hogy büszke lehess rá!

Az anyukám ugyanígy reagált. (Persze nem volt rózsás élete.) Nem segített, csak letört. Lett munkám, otthonom, családom, de vele megmaradt a távolság, mert bánt, hogy nem állt mellém, mikor szükségem volt rá.

Fontold meg!

Szerintem nem rólam beszélsz, de ugyan ilyen voltam, mint a lányod volt!

Puszta humán érettségivel, kb 320ezer forinttal vidékről Pestre költöztem, 2 srác és egy csaj mellé egy 4szobás lakásba.

Melót 2 hónap alatt találtam, addig pont elég is lett a pénzem is.

A szüleim nem örültek neki, hogy menni akarok, de nem szóltak bele, mert az ÉN életem, és azt kezdek vele, amit akarok, de tudtam, ha baj van, akkor rájuk számíthatok, de már csak dacból sem fordultam hozzájuk!

4-5 év leforgása alatt jó munkám lett, megtaláltam életem párját, akivel összeköltöztem és született is egy babánk, most vele vagyok itthon.

Lenyugodtam, előtte én is csapodár, bulizós, pasizós lélek voltam, de az önállóság megtanított felnőni!

Ne akard visszafogni, mert azzal tényleg nem fogsz jót tenni a kapcsolatotoknak!

Felnőtt nő, mégha nem is viselkedik úgy, de ne akard irányítani az életét már!