Speciális igényű gyerekek szülei,nem érzitek azt néha hogy kiègtetek?Hogy megpróbáltok mindent,de elfáradtok?

Szerintem ezer dologtól függ ez. Miben es mennyire speciális igényű a gyerek. Otthon kell ápolni, vagy tud járni oviba/suliba. Vannak-e testvérek, házastárs hogy viszonyul a kérdéshez.

Kislányunk halmozottan sérült. 5 éves, nem jár oviba, de rengeteg fejlesztésre járunk. Ami engem feltölt azok a közös családi kirándulások, és az olvasás. Habár kislányunk teljes ellátást igényel, nem tud egyedül enni, inni, járni stb, de cserébe mindig jókedvű, mindenhez csendben alkalmazkodik, nem sír soha, így vele könnyű bárhova menni, ahol el lehet tolni egy speciális babakocsit. Kimondottan énidőm csak akkor van, ha minden gyerekünk alszik, illetve néhány fejlesztésen ott tudom hagyni, és el tudok menni vásárolni, vagy csak kiülni a fejlesztőház teraszára olvasni egy jót.

De, én elég sokszor...

Kisírom magam, imádkozom az Istenhez, hogy adjon erőt, békét és reményt.

Próbálok az élet más területein találni személyes kiteljesedést.

Ahogy az első írta: nagyban függ attól, hogy mennyire speciális igényű a gyerek.

Nekünk autista a lányunk. Viszonylag "jól megúsztuk" a dolgot, mert aranyos, barátkozó, szeret bölcsibe járni,nem agresszív, de otthon vezeti le a feszkót és bár a melt down-ok megszűntek, de rengeteget nyafog, szinte állandóan hisztizik valami miatt és minden programot előre meg kell terveznünk, hogy az időbeosztásához igazodjon.

Nálunk az vált be, hogy felosztjuk a hetet: 3/1 én vagyok vele, 3/1 a férjem és 3/1 közösen, így mindenkinek jut egy kis szabadidő is, tud foglalkozni a gyerekkel és közösen is tudunk programot csinálni.