Ha a gyereketek nem akarja odaadni a játékát, hogy reagálsz?

Nem baj ha mérges vagy.

De kommunikációs szempontból az, hogy "ha nem teszed meg ezt, mérges leszek", az nem kérés hanem burkolt utasítás vagy érzrlmi zsarolás. Az a sokminden, amit írtál, hogy magyarázol a gyereknek, lényegtelen, eltörpül emellett az üzenet mellett.

Természetesen egy szülőnek kötelessége is utasítani a gyereket, nincs azzal baj.

Csak tudni kell, hogy az ilyen módon hozott döntés nem egy szabad döntés a gyerek részéről.

De ezzel sincs baj.

Én igazán abba kötöttem bele, amit a kérdésben leírtak, hogy hogy viselkedett az anyuka.

Ilyet sehol sem írtam, csak elmondtam, hogy a döntése miatt vagyok mérges, ami teljesen rendben van. Nem élete feladata, hogy boldoggá tegyen, de az a minimum, hogy átgondolja a dolgot, akár az én mérgességem ad rá okot, akár a magyarázat. Sosem burkolok utasítást.

Önmagában, hogy elmondtam, hogy miért vagyok mérges, az nem burkolt utasítás, hanem szimpla kommunikáció. Nem a mérgességem nyom a latban, hanem a magyarázat, mivel elég nagy gyereknél használom, hogy mindkettőt felfogja.

Engem az érintett rosszul, hogy emberek elvárnák egy anyukától, hogy csak pozitívan nyilatkozzon egy gyerekről. Felháborodhat a nő a tévében és nyugodtan meg lehet a véleménye mások viselkedéséről, sőt, gyerekéről is!, pláne, ha a gyerekét is érinti a dolog.

A gyerekeknek meg kell tanítani, hogy jó dolog, ha számíthatnak valakire, hogy mik jelentik az igazi értéket, és ez mennyivel értékesebb a tárgyaknál. Nyilván abban a korban, amikor ezt már megértik.

Kényszerítene a gyereket sosem szabad, de elmagyarázni a meggyőződésünket és gondolatainkat, az nem kényszer.

Gyerekre pedig gyerekméretű döntéseket szabad csak bízni. Ha nem járatom a szám, akkor elesik x év barátkozástól, mert inkább megtartaná magának a dolgait örökre. Aztán felnőttként majd szépen visszagondolhat azokra a dolgokra, amiket jó lett volna, ha megtanítanak neki a szülei, nem csak a késselvillával evést, hanem a társas helyzetekben való viselkedést is.

Úgy érzem, különböző vágányon mennek a gondolataink. Ettől még úgy is érzem, hogy viszonylag hasonlóan viselkednénk egy ilyen helyzetben, de most mindkettőnk mást szeretne hangsúlyozni.

Szó sincs arról, hogy más gyerekéről csak pozitívan lehet beszélni.

De itt nyilvánosan, egy viselkedéselem alapjan minősítettek, jellemében kritizáltak egy gyereket.

Ez olyan magatartás, ami a felnőtt kalcsokatok egyik fő mételye is. Semmikèpp nem tudom az ilyen viselkedést elfogadni, sem a gyerekemnek nem szeretném ezt tanítani.

Ha ő az, aki kér, tanulja meg, hogy a kérés senkit nem kötelez semmire. Ha a másik nem teljesíti, arra lehet sok, általa nem ismert oka, amit tiszteletben kell tartani és nem minősíteni.

Ha tőle kérnek, ő dönt és ennek pozitív és negatív következménye is rajta csapódik. De nem kell azért semmit csinálnia vagy nem csinálnia, hogy cimkéző, zsarnokoskodó stílusban fellépő emberek vágyait kiszolgálja.

Amit a magad kommunikációjáról írsz, abban sajnos nincs igazad. Kérdezz meg egy gyerekpszichológust vagy kommunikációs szakembert. Legfőbb baj az érveléssel itt, hogy a gyerek egy neked teljesen kiszolgáltatott lény, tehát az hogy "ha ezt nem csinálod, mérges leszek", az az ő számára nem egy szimpla érzelemközlés, hanem burkolt utasítás, fenyegetés, érzelmi zsarolás, még ha nem is ez a szándékod a mondattal. Ez nem minősít téged, mind erőszakosan kommunikálunk sajnos ebben a mai társadalmi közegben.

Ha én nem helyeslek valamit, akkor ne mutassam ki? Vagy titkoljam el? Vagy ne mondjam meg, milyen érzelmem miért van? Vagy nincs rendben, hogy ilyen érzést ébreszt bennem egy tette?

Na majd megkérdezem a szakembertől legközelebb, mert pszichiáter dicsért meg ezért, azért osztom az észt itt ilyen bátran..