Csak szerintem olyan imádnivalók a másfél éves babák?

Az én válaszom a határozott igen. Pont ettől a kortól kezdtem el igazán élvezni az anyaságot. Az én babám az elején hasfájós volt, állandóan ölben kellett hurcolni, mert ha leraktam, azonnal ordított torkaszakadtából és nem nyugodott meg magától csak jobban belelovalta magát. Ahogy ügyesedett, úgy lett egyre könnyebb. Másfél évesen már mindent megértett, lehetett vele kommunikálni. Aztán egyre több szót mondott, a szavakat összekapcsolta, így még könnyebb volt vele szót érteni. És erre az időre csiszolódtunk úgy össze, hogy már minden félszavakból, nézésből ment. Valóban egyre több a hiszti (és higgyétek el én tudom, mert borzalmas hisztiket le tud művelni), de kezelhető. Egy hatalmas ölelés, figyelemelterelés és a hisztinek nyoma sincs. Szót fogad, ha határozottan kérem, tudja hol a határ Utóbbi nem ment elsőre, de amit mondtam, mindig betartottam, így tudja, hogy ha mondom, akkor az úgyis lesz és abbahagyja. ( pl. dobálja a homokot lapáttal, szólok, hogy elveszem, ha nem hagyja abba. Szólok még egyszer, majd valóban elveszem. ) Persze vannak kaotikus napok, de egyre ritkább. Lassan 2 éves.

A lányom 5 éves,pont a múltkor nézegettük vissza a régi videokat és megállapítottam,hogy 1,5 évesen volt a legkönnyebb vele,tényleg nagyon cuki volt :) (persze azért most is az :) )

Aranyosak,bár én nem tartom Őket babáknak,mert már kisgyerekek,cuki kis rövid végtagokkal ahogy togyognak az nagyon Édes :-P

Hogy hogy csak szerinted? Ki szerint nem?

Szerintem semelyik kisgyerek nem imádnivaló, inkább nyűg.