Mit tegyek, hogy ne mondjam ezt a gyerekemnek?

Hat és fél éves a kislányom, egyedül nevelem, kevés pénzből. Nagyon kevés rokonunk van, barátaink egy sem. Mostanában annyira megelégeltem már a magányt, hogy elkezdtem mondogatni a kislányomnak, csak hogy felkészüljön az életre, hogy milyen szar, hogy mivel nincs testvére, koromból kifolyólag nem is lesz, hogy meg kell tanulnia egyedül lennie, mert soha nem lesz senkije, hogy nincs értelme semminek, mert ő majd senkinek nem fogja tudni elmesélni az él,élményeit, ha már én nem leszek és senkije nem marad. Hogy minek barátkozik, mert a barátok csak jönnek mennek, az igazi a család lenne ugye, de hát ez neki nem adatott meg, meg kell szoknia, hogy semmi nem történi,, senkije nem lesz, szokjon hozzá, hogy nincs beszélgetés, ne reménykedjen, ne álmodozzon, mert semminek semmi értelme és senkihez nem szabad ragaszkodni és hozzá sem fognak ragaszkodni, ahogy velem sem történik semmi. Szóval próbálom felkészíteni a jövőre, ami neki adatott, de érzem, hogy ez azért nem jó. Nagyon nem jó. Gonosznak érzem magam, mert elveszem a reményeit. Dehát ez az élet. Ez van, ez lesz. Neki tényleg nincs családja, kinek is mondana el bármit is.