Nem akarok több gyereket, más is van így?

Szeretem-imádom a kisfiamat, de a másfél-2 éves korszakunkra nem vagyok büszke. Máig bűntudatom van, hogy mennyit kiabáltam vele /sokszor már nem tudtam mást, nem volt türelmem, nem tudtam soha kipihenni magam, a férjem nem tudott segíteni -dolgozott mindig, de a nevelésben sem volt partner, mindent ráhagyott, ha otthon volt, lustaságból = ő is fáradt volt, megértem/

DE! Rájöttem a kulcsra és elkezdtem NEM a gyerekkel, hanem magammal is foglalkozni. Hogy amikor véééééééégre elalszik és nyugi van, akkor csináljak vmi olyat, amit szeretek /még akkor is, ha hulla fáradt vagyok!!/. És ez nem a netezés /az már csak kényszeres volt és akkor is a gyerekkel kapcs. témakörök/...és neeeem a takarítás! Külsőleg és belsőleg is jobban odafigyeltem magamra és ő is nyugodtabb lett. /És elkezdtem magamnak is vásárolni szép ruhákat, könyveket, illóolajokat, stb. Azelőtt mindig mindent csak a gyereknek akartam, én nem voltam fontos magamnak./

Másrészt sajnos én nagyon belepörögtem abba, hogy "miértnemtökéletesminden??", de ezt el kell engedni. Semmi feszkó. Amit lehet, azt lehet, amit nem, azt meg 1 óra visítás után sem. Tudom, hogy nehéz, mert az én gyerekem is képes volt szó szerint 1 órahosszát végigordítani úgy, hogy legszívesebben kiszaladtam volna a világból.

Már 4 éves. Most is akaratos, de megvan a közös nyelvünk, a hisztit, sírást lazábban kezelem. Apja hozzáállása változatlan, nekünk a gyerekkel mégis jobb.

Mostmár a férjem nagyon szeretné a 2. babát, de megmondtam, hogy csakis és kizárólag akkor, ha még egy kicsit kiegyensúlyozottabb lesz a nagy /és mi is/ és önállóbb. Mert tudom, hogy csak magamra számíthatok, én nem akarom ezt az idegbajt újra meg a másra mutogatást, hogy miértnemsegítsenki. Ha tudom, hogy csak magamra számíthatok, akkor úgy tervezem a következőt.

Hát,igen,hasonlóan látom én is.

Nálunk ennyire nem akaratos,viszont az éjjeli alvás az egyszerűen katasztrófa.Nappal már csak egyszer hagyom aludni,mert,ha 2x alszik,akkor éjjel 8-10 alkalommal ébred.Így megúszom 5-el mondjuk.Külön alszik (vagyis nem alszik) a kezdetektől.Próbáltam már mindent.Velünk,külön,másik ágyban,hűvösebben,melegebben,cumi,nem cumi stb)

Nagyon beteg is volt,hozzá szokott,hogy éjjel max óránként kelt.(gyomra volt beteg)

Nappalok nem szörnyűek,de annyira megviselt ez a 1,5 év nemalvás,hogy Apuka marad vele itthon,illetve heti 2 napra megy csanába majd.

Én meg megyek vissza dolgozni,amihez legkésőbb hajnali 3:30kor reggel lesz.

Szóval nálunk sem lesz tesó,olyannyira nem,hogyha lehetne,elköttetném magamat.Ebben egyet is értünk a párommal egyébként.

Én most 35 éves vagyok,és van egy 2 éves kislányom.Én is úgy gondolom,hogy nem lesz tesó,inkább mindent amit tudok megadok Neki. Az már bennem is felmerült,hogy egyedül lesz ha mi meghalunk. De tudod nekem 2 testvérem van,vagyis volt,mert sajnos a bátyám 40 évesen meghalt.Maradt a nővérem,akivel nagyon jóba vagyok.Nem lehet tudni mit hoz a jövő. A kislányomnak van 2 féltestvére,és vannak unokatestvérei is,úgyhogy talán nem lesz egyedül.

Én azért döntöttem így mert volt egy sziámi ikres abortuszom,a kislányommal veszélyeztetett terhes voltam,nem mernék újra belekezdeni.

persze akkor már beadom a derekam és odaadom amit kér!

bocs de itt a probléma!

fordulj nevelési tanácsadóhoz

11-es válaszoló vagyok

Én nem hinném, hogy pszichológushoz kellene fordulnod. Szerintem vagyunk egy páran, akik így érzik. Sajnos amikor benne voltam, nem leltem sorstársakra, én nagyon magam alatt voltam :/

Akadunk néhányan, akiknél összejön minden... egy kicsit komplikáltabb szülés, egy hasfájós/nyűgös gyerkőc, segítség hiánya.. az éjszakázás miatti kimerültség..mindez sokszor reménytelenségbe sodor.

Emlékszem, mennyit panaszkodtam barátnőknek, mennyire ki volt merülve, ők meg nem is igazán értették, hiszen ők nem úgy csinálták végig a napot (esetleg segítséggel), mint én egyedül, alig pár óra alvással. És az sem mindegy, hogy a gyerkőc üvölt, vagy "csak" ébren van... mert nálunk sokáig az ment, hogy napközben is a sírás/nyafogás ment, éjjel meg az ordítás. :/ Nagyon padlóra küldi az embert.

Nálunk a nappali alvások sem alakultak különbül, 7 hós korától napi 1x aludt, volt, h örültem, ha fél órát.

De 1.5 éves korában volt egy hosszabb időszak, hogy nem is aludt egyáltalán. Na ekkor fogtam és bevezettem azt,hogy lehet mesét nézni, vagy bármit, de egyszerűen azt az 1 órát magamra fordítottam... nem ültem le vele játszani, figyeltem rá, hogy ne essen baja, de nem vele foglalkoztam. Egyszerűen addigra már annyira felemésztett az, hogy se nappalom ,se éjszakám. Este letettem aludni, és rá 1-2 órára már újra fent volt. Akkor megint egy csomó idő, mire visszaaludt, majd megint fent volt. Semmi magánélet, semmi normális pihenés. És ezt nem érzi át senki más a világ, mint aki már átélte ezt hónapokon, éveken át.

Mostmár azt kell hogy mondja, én sem emlékszem arra, hogy milyen volt. Pedig nem volt rég, fél éve még ebben éltem... de azóta sokkal kiegyensúlyozottabb vagyok, és valahogy már nem arra gondolok, hogy "mi lesz, ha a következő is ilyen lesz"- pedig eddig csak ez kattogott a fejemben...

Ja és a 21-es válaszolóban nagyon magamra ismertem...szintén "magányos harcos" vagyok...