Nem készít ki az anyós benneteket?

Az én anyósom nem bele szól a dolgokba, hanem pont az ellenkezőjét csinálja annak amit mondok neki.

Hétvégenként nála szoktak lenni a gyerekek, na ha hazahozzuk őket egy napig nem lehet bírni velük olyan rosszak. Mindent rájuk hagy, de szó szerint, ott ki lehet rámolni a szekrényekből, asztalon ülni, szobában enni meg még sorolhatnám. Már a férjem is szólt az anyának, hogy ne hagyjanak rájuk mindent, de mint aki a falnak beszélne.

Én mostanában már inkább nem is mondok neki semmit, minek úgysem figyel rám.:-(

Neked meg kitartás, végül is csak "jót" akar, és igaza van valamelyik előttem szólónak, engedd el a füled mellett amit mond.

Az anyósom leginkább a második válaszolóéra hasonlít, annyi különbséggel, hogy már, ha mond valamit... Ugyanis szerintem az (orvosi!) személyiségzavarok 2-3 formája sajnos nagyon jellemző rá. (Pl. alig beszél, azt is halkan, így nekem nem is köszön, képes úgy elülni mellettem egy összejövetelen hogy levegőnek néz, miközben mások előtt gügyög az ölemben a gyereknek, vagy mindenhová ketten mennek, és bizonyos dolgokban egy kívülálló ezt látja, hogy ez már beteges és a birtoklási mániája is nagyobb az átlagosnál...stb.)

Nekem az segít, hogy utánagondoltam és utánanéztem, hogy ennek a betegségnek a jelei már a serdülőkorban kezdenek megmutatkozni, és valójában neki mindegy, ki a menye, ahhoz is ilyen lenne (Joker vagyok :)), és hogy látom, másokhoz sem teljesen normális (az csak hab a tortán ilyen esetben, hogy ráadásul a meny az meny, akin kitölthet mindent), és végül utánagondoltam, hogy nem lehet könnyű így élni, ahogy ő csinálja, ráadásul ez hová vezet?! Minden, de minden ellene dolgozik hosszú távon, hiába erőlködik, hiába a képmutatás, színjátszás! Csak egy boldogtalan ember lehet ilyen, és törhet borsot a másik orra alá, mert annyi lenyelt problémája van, így sajnálom... Ő továbbviszi a problémáit, csak halmozza, ez neki rossz, én meg csak próbálom tudatosan átélni, feldolgozni, amit kapok a sorstól, de ezzel azokat amiket ő okoz, azokat (is) magam mögöm tudom, és ő erre eddig nem volt képes...

Szeretnék tőle messzebb költözni, mivel még majdnem együtt lakunk, és tudom, hogy ez is sikerülni fog! Bár minden évben újra és újra azt hiszem, hogy na, tovább nem bírom, és magam is meg vagyok lepődve, hogy még egy évet kibírtam. Elég volt ez a 6 év is!!

Mindezt úgy, hogy még soha nem volt még csak egy hangos vita se köztünk, nem látom értelmét... Viszont keresek segítséget, és kapok is lelki dolgokban egy ezzel foglalkozó segítőtől, és eddig, ha összegyűlt, megyek megbeszélni...

Megkérdezhetem, hogy a második válaszoló hogy élte túl a 17 évet, hogy rendezte el magában anyós dolgait? És milyen messze laknak?