Üvöltve követelőző gyerekkel hogy kellett volna?

Egyedül nevelem az 5 éves lányomat, akit mindig próbáltam partnerként kezelni, és be is jött a dolog, tüneményes, jól nevelt kislányként ismeri mindenki, de mostanában teljesen a fejébe szállt az itthoni szabadság, és ha nem tetszik neki egy kérésem, azt mondogatja, hogy a szülő nem parancsolhat a gyerekének. Oviban, különórákon, mindenütt szófogadó. Egyedül velem játsza el ezt a "nem parancsolhatsz nekem" drámát, ami tökre kikészít.

A minap el szeretett volna menni abba a bárba a lányom, ahol mostanában egy-egy délutánon a barátainkkal találkozgatunk. Péntek este 8 óra volt ekkor, én hulla fáradt voltam, mondtam neki, hogy majd holnap elmegyünk, én ma már nem bírnék sehova menni, jöjjön, olvassunk mesét és feküdjünk le. Tovább kérlelt, egyre hangosabban, majd kiabálva követelőzött, míg nem hörögve üvöltötte a fülembe, hogy "márpedig elmegyünk, MOOOOOOOOST!", és ezt az üvöltést folyamatosan, percekig némi tettlegesség kíséretében zúdította rám, miközben próbáltam magyarázni neki, hogy ez a viselkedés nagyon nem oké, és büntiben lesz, ha így folytatja, és nem is értem mit képzel magáról, hogy azt hiszi, üvöltve utasítgathat. Azt mondta, hogy nem tehetem büntibe, úgyis felállna onnan (oviban az a bünti, hogy egy széken kell ülnie a rossz gyereknek pár percig). Mondtam, hogy itthon más lesz a büntetés, és ha így áll hozzá, úgy látom meglehetősen szigorú büntire lesz szükség. (Amúgy SOHA nem volt még büntetésben, se itthon, se az oviban, mert sosem volt rá szükség.) Nem hagyta abba, pedig figyelmeztettem, úgyhogy végül felkaptam, és bezártam a fürdőszobába. Nem egy sötét félelmetes lyukba, hanem egy tágas, világos helyiségbe. Mondtam neki, hogy ez elviselhetetlen amit csinál, úgyhogy higgadjon le, aztán kijöhet. Most ez a bünti. Végig az ajtó előtt álltam, és végig beszéltem hozzá. De ő csak üvöltött, death metalosokat megszégyenítően hörgött, és olyan erővel rugdosta az ajtót, hogy azt hittem, kiszakad, és követelte, hogy engedjem ki. Na jó - gondoltam - lehet nem ez a legmegfelelőbb módszer, mert csak még jobban behergeli magát, ezért mondtam neki, hogy ha nem nyugszik le, akkor más büntetést fogok kitalálni, mert rettenetesen viselkedik. Azt találtam ki, hogy felpakolom a játékait a szekrény tetjére pár napra. Kiengedtem hát és elkezdtem pakolni a játékait nagy zsákokba. Eleinte dühödten kiabálta, hogy akkor majd ő épít a gyerekbútorokból egy tornyot és felmászik értük, meg hogy nem hagyja hogy elpakoljam, ezt nem tehetem meg. Aztán ütlegelni is elkezdett, mire én ellöktem magamtól. Majd sírósra és könyörgősre váltott, hogy jól van, béküljünk ki, csak ne csináljam ezt, beszéljük meg. Ss csak zokogott fájdalmasan: "kérlek anya, kérlek, nagyon kérlek, ne csináld, jó leszek, bocsáss meg, bocsánatot kérek, csak ne csináld, béküljünk ki, nem fogok hisztizni többet!" Nagyon sajnáltam szegényt, de úgy éreztem, hiba lenne azt mondani, hogy jól van, akkor felejtsük el. Azt feleltem, hogy én megbocsátok, és ezután is nagyon fogom szeretni, ahogy e percben is nagyon szeretem, de meg kell tanulnia, hogy ez nagyon rossz viselkedés volt, és biztos vagyok benne, hogy nem fog többé ilyen rosszul viselkedni, mert erre a büntetésre biztos sokáig fog emlékezni, és alaposan megtanulja, hogy így nem őrjöngünk legközelebb, nem üthet meg és nem üvöltözhet velem, ha valami nem úgy alakul, ahogy ő szeretné. Egy ideig még lázadt, és felváltva fenyegetett és könyörgött, teljesen hasztalan, aztán lassacskán lenyugodott, én is végeztem a pakolással, a végén már segített is nekem, ha kihagytam egy-egy lego darabot a zsákból. Aztán leültem, megtörten az ölembe kucorodott, és megbeszéltük, hogy én nagyon szeretem őt, e percben is, de ez a viselkedés túl megy minden határon, és hogy bizony téved, ha azt hiszi, hogy a szülő nem mondhat meg semmit, és mivel úgy tűnik, ezt nem plántáltam eléggé belé, most tisztáztam vele, hogy bizony én vagyok a főnök, ami nem azt jelenti, hogy az ő szava semmit sem számít, és az utolsó szögig minden csak úgy lehet, ahogy én akarom, hisz egy csomó mindenben dönthet (és itt elkezdtük közösen sorolni a példákat), de ha én azt mondom valamire, hogy nem lehet, vagy valami másra azt, hogy ez most szükséges, akkor szót kell fogadni (és itt megint közösen soroltuk a példákat). Elfogadta, megértette, kibékültünk, végül olvastam neki esti mesét és összebújva aludtunk el.

Az volt az ideám eddig, hogy lehet teljesen partnerként kezelni a gyereket, de most azt látom, hogy hiba az, ha egyáltalán nem vállalom a főnök szerepet. A lányom az empatikus, okos kis tündérkéből egy-két hónap leforgása alatt egy elkényeztetett, parancsolgatós kis fúriává változott, aki azt hiszi - és ezt így, pontosan ebben a formában ki is mondja - , hogy a szülőnek kötelessége a gyermeke kívánságait lesni. Ennek muszáj voltam véget vetni. Továbbra is megadok neki mindent, ami tőlem telik, de ezt nem hagyhatom így tovább. Nagyon durva esténk volt, soha ehhez fogható veszekedésben nem volt még részünk. Ti mit tettetek volna a helyemben? Nagyon durva hogy így büntettem? Egyáltalán nem jellemző rám ez a szigor, de lelki szemeim előtt megjelent, ahogy 8 év múlva, 13 évesen üvöltözik, hogy márpedig ő elmegy a haverokkal a bárba, és akkor jön haza, amikor majd akar, én nem mondhatom meg neki, mikor mit tegyen - és erre elszörnyedtem. Máshol is előfordulnak ilyen nagy viták? Túl durván bántam most a lányommal (bezártam, ellöktem, elpakoltam a játékait)? Ti hogy oldjátok meg ezeket a vitákat? Ti milyenek vagytok, amikor épp keményen bántok a gyereketekkel?