Annyira hisztizik, hogy nem lehet vele mit kezdeni?

Igen, ez a dackorszak. (Az egyik...)

Van, amelyik gyereknek el lehet terelni a figyelmét, van, amelyiknek nem. Én csak a saját tapasztalatomat tudom megosztani veled, hátha segít ez is.

A fiam az a típus, akihez, ha szólnak, mikor hisztizik, csak még jobban belelovalja magát.

Mi két módszert alkalmazunk(-tunk)a férjemmel: az egyik az, hogy van egy nagy fotel a nappaliban, azt kijelöltem nyugifotelnek (a mamáknál is van ilyen hely), oda szépen lelültetem, elmondom neki, hogy ha megnyugodott, nyugodtan jöjjön oda hozzám, addig itt teszek veszek körülötte. Ahányszor felkelt, annyiszor vittem vissza. Egy idő után már akkor is beleült, ha érezte, hogy rossz kedve van vagy bántotta valami, ott megnyugodott vagy kérte, hogy én is üljek oda, és elüldögéltünk ott csendesen, míg el nem múlt belőle a feszültség.

A másik, amikor nem otthon vagyunk vagy egyéb ok miatt, hogy erősen tartva (ami nem egyszerű, mert bivalyerős kölyök), de mégis gyengéden átölelem, és szép nyugodtan mondogatom neki, hogy próbáljon megnyugodni, nagyon szeretjük, de csak akkor engedem el, ha megnyugodott. Ezt egy kicsikkel foglalkozó szakember ajánlotta, egyébként. (Ez máshol elég durva, mert mindannyian tudjuk ugye, hogy a mienken kívül, soha senki gyereke nem hisztizett, és ezt néhány csökkent önbizalmú anyatársunk szereti is hangoztatni, de ezen túllépve, hamar hatásos.)

Ráadásul az fiam az a típus, aki dajkálgatja a sérelmeit, még másfél-két óra múlva is képes egy kis "utónyavalygásra".

Amit először is tenned kell, az az, hogy tudomásul veszed, hogy ez a gyerekek fejlődésének egyik állomása, ugyanúgy, mint a csecsemőkori hasfájás, a fogzás. Nem olyan hatalmas probléma. Sőt, igazából nem is probléma, inkább kellemetlenség. Örülj neki, hogy az okos kislányod jól fejlődik és eljutottatok ehhez az életszakaszhoz is.

Olyan jókat írtak előttem, hogy ezeket nem ismétlem.

Ami még fontos, hogy tudd, amikor idegenek is látják ezt, akkor nem tulajdonítanak az emberek ennek nagy jelentőséget, ha valaki véletlenül mégis, akkor annak vagy nincs/volt gyereke, vagy már elfelejtette, hogy az övé is hisztizett. Ilyenkor a külvilág ne feszélyezzen.

Fel a fejjel, ilyen természetes dolog miatt nem szabad sírni, és ilyen nagy jelentőséget tulajdonítani.

A párom ötéves kislánya is rászokott mostanában a hisztizésre. Egyébként tündéri kislány, de amikor elkapja a hisztiroham, akkor nem csak üvölt, hanem agresszív is. Üti a falat, vagy bármit, ami a kezébe kerül, csapkod, tárgyakat vág a földhöz, stb. Komolyan aggódtunk már tegnap délután, hogy kárt tesz magában.

Végül az a megoldás vált be, amit régebben egy gyereknevelésről szóló műsorban láttam. Bevittem a szobájába, és mondtam neki, hogy addig nem jöhet ki, amíg meg nem nyugodott. Kívülről fogtam a kilincset, és hiába verte az ajtót, hiába kiabált, nyugodt, de határozott hangon azt ismételgettem neki, hogy nagyon szeretjük, és ha befejezte a hisztit, akkor kijöhet és megbeszéljük, hogy mit csinált rosszul. Azt mondják, nagyon fontos, hogy maximum annyi percig tarthatjuk "bezárva", ahány éves. Ha nem nyugszik le öt perc alatt, akkor ki kell engedni, és újra visszavinni. Nálunk teljesen jól működöt, négy és fél perc masszív ordítás után mintha elvágták volna a sírást, nyugodt hangon közölte, hogy már jól van, sajnálja hogy rosszul viselkedett és szeretne kijönni.

Kiengedtük, elmagyaráztuk neki, hogy legközelebb ha valami gondja van, akkor beszélje meg velünk, azzal sokkal többre megy, mint a hisztivel.