Visszavonhatatlanul elrontottam a gyerekemet? Vagy miért ilyen kezelhetetlen?

3,5 éves a kisfiam. Jó fej, aranyos, csupaszív kisfiú, szeretem a csacsogását, az eredeti világlátását, még azt az idétlen ovis humorát is. De időnként teljesen tehetetlennek érzem magam vele szemben, mert úgy tűnik, képtelen vagyok hatni rá.

Az előzményekről annyit, hogy szerintem babakorában nagyon nem jól álltunk hozzá. Nagyon várt babaként született, de elég rideg elképzeléseim voltak a gyereknevelésről. Szent meggyőződésem volt, hogy ha babaként hagyom sírni, akkor megelőzhető a dackorszaki hiszti. Szegénykém olyan sokat sírt, vágyott a karomba, de én inkább sírtam az ajtó túloldalán, mert azt hittem, ez a "nevelés"... Hónapok kellettek, mire rájöttem, hogy ezt nem így kell csinálni, féléves korára már hordoztam, ha kellett, magunk közé is vettem éjjel, elég sokáig szoptattam is, de emiatt meg gyengekezűnek tartottam magam.

Később sem voltam vele megelégedve (bocsánat, ez így tudom, nem szép, de nem tudom jobban megfogalmazni), mert későn kezdett beszélni, későn lett szobatiszta, mindig sokat hisztizett, és nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy én rontom el, vagy csak "butább" mint a többi gyerek? Ezt is annyira bánom, hogy folyton másokhoz hasonlítgattam, és nem tudtam őt olyannak elfogadni, amilyen.

Lényeg, hogy attól félek, valamit visszavontahatlanul elrontottam nála. Most már szinte kezelhetetlen. Itthon tombol, a játékait dobálja, nem tud úgy elmenni a kistestvére mellett, hogy rá ne csapjon vagy bele ne marjon. A játszótéren vadul, régebben a többi gyereket bántotta, ez ma már ritka, de simán dobálja a többiek játékait, ma egy idegen gyerek futóbiciklijét vágta földhöz. Bármire kérem, egyik fülén be a másikon ki. Tegnap orvoshoz kellett mennünk, és visítozva rohangált a rendelőben, képtelen voltam leállítani.

Volt már valaki hasonló helyzetben? Mit tehetnék? Tudom, hogy mi rontottuk el az elején meg a közepén is, a kicsihez már egészen máshogy állunk, és látszik is rajta, ő kiegyensúlyozott, szófogadó. Visszacsinálni már nem lehet, de most még tudunk kezdeni valamit? Hogy ne legyen ennyire durva és szófogadatlan?

Egyébként biztos, hogy nem hiperaktív vagy ilyesmi, mert csak velünk ilyen, a nagyszülőknél és az oviban állítólag mintagyerek, és ha fontos, velem is meg tudja emberelni magát, tömegközlekedni például nagyon jól lehet vele.