Mikor jelent meg az "igen" szó kisgyereketek szókincsében?

Köszi, hogy írtatok!

Én meg pont azon gondolkodtam, hogy a magyarra mint népre, mennyire jellemző a pesszimizmus, a "sírva vigadás", példaként a Himnuszt szokták felhozni, hogy az is milyen melankulikus hangvételű, jól tükrözi az életérzésünket. És hétköznapi szóhasználatban is -szerintem- rengetegszer úgy kérdezzük pl. a vendégeket, hogy "NEM kérsz egy kis sütit?". Persze a gyereket is ("NEM megyünk ki szánkózni?"). Régebben tanultam is ezekről, csak már nem nagyon emlékszem, de ott is mondtak vmi olyat, hogy a tagadó mondatszerkezetek nálunk gyakoribbak, mint másoknál.

És az talán természetes, hogy a tiltással, a NE szóval hamarabb találkozik a fejlődése során. A veszélyekre csak így lehet felhívni a figyelmét, plusz az ő szemszögéből fejlődésileg a "mindent szabad" a kiindulás, így nem azt magyarázzuk el nyomatékosabban, mit tehet meg, hanem mit nem.

Az enyém is a "jó"-t használja még igenlés gyanánt. Ahogy ezen gondolkodtam, rájöttem, hogy a férjem legtöbbször úgy kérdez tőle valamit, hogy így záródik a kérdés:"...., jó?"

Valószínű tényleg egy normál folyamat, hogy egyénileg jellemző időszakban alakul ki minden gyereknél, ahogy maga a beszéd is. De nekem is az az érdekes, hogy ezerszer nehezebben kiejthető szavakat már mond. Most ugrik be, vmi olyat is tanultam régen, hogy a kisgyerekek életében van egy "nem-korszak". Majd megpróbálok utánanézni.