Túlaggódós anyuka akit emiatt pszichológus kezelt? Van közetetek ilyen? Segít setek!

Mielőtt pszichológushoz fordulnál esetleg megpróbálkozhatnál a meditációval. Sőt, akár pszichológus is megtaníthat rá, vagy akár hipnotizálhat is és úgy is sikerülhet. Szóval a lényeg, hogy amikor lefekszel aludni, akkor a hátadon fekve lélegezz egyenletesen orron át, szájon ki. Tartsd is bent egy picit a levegőt, ezzel tudod lassítani a légzésedet, ezáltal a szívverésedet is és megnyugszol. Ezután gondolatban nyiss ki két kis kaput a talpaidon, hogy azon keresztül kiereszd az összes aznapi feszültséget akár gőz formájában, akár homok formájában, vagy szikrákként, ez tök mindegy, tőled függ, hogyan képzeled el. Aztán gondold végig a tested minden porcikáját a talpadtól a fejedig, az arcodat sem kihagyva, ahogy ellazulnak az izmaid. Mondd magadban, hogy elernyednek a talpizmaim, a combom, ágyékom, hátam izmai, a mellkasom, a karom, ujjaim, stb stb stb. Ha ez megvan, akkor képzelj el egy tisztást, ahol szép idő van, kellemes illatok terjengnek, szabad vagy, azt csinálsz, amit akarsz. Töltődj fel ezzel a napsütéssel, ezzel a sok ilattal, a boldog érzéssel, és jól jegyezd meg, hogy milyen érzés. Aztán ha ez megvan, akkor vegyél három nagy levegőt az orrodon át és fújd ki a szádon keresztül, majd lassan mozgasd körbe a kézfejeid és a lábfejeid, majd a fejedet is, és már fordulhatsz is át az odaladra, és aludhatsz is. Másnap, ha van valami gond, ér valami aggodalom, akkor vedd elő azt a jó érzést, ami a tisztáson töltött el, és vegyél három nagy levegőt az orrodon át, és fújd ki a szádon keresztül. Közben pedig koncentrálj a tisztásra és a jó érzésre. Ez segít megnyugodni, tisztán gondolkodni! A meditálást igazából a nap bármelyik, nyugodtabb szakában elvégezheted, de a legjobb a lefekvéskor, mert lehet, hogy annyira ellazulsz, hogy el is alszol, ami tök jó!

A pszichológus hipnotizációval egyébként segíthet elhalványítani, sőt, akár ki is törölni belőled ezeket a rossz érzést keltő emlékeket, pl anyud testvérének a fotóját.

Én egyszer láttam egy filmet, amitől bepánikoltam és majdnem megkattantam, pszichológushoz kellett fordulnom mert felnőtt létemre csak lámpa mellett tudtam elaludni, és akkor is csak úgy, hogy nyugtatót vettem be. Aztán egy a pszichológus hipnotizált (éber hipnózis, amikor az alany kommunikál a hipnozitőrrel), és teljesen kiiktatta azt a képet a fejemből, ami annyira megrázott. Ma már nem is emlékszem rá, csak tudom a film címét és hogy soha többé nem fogom megnézni.

Remélem sikerül majd valamit elérni a meditációval is!!!

Talán megpróbálhatnál egy jó kineziológust először. Ő segít felszínre hozni az elnyomott rossz emlékeket, hogy fel tudd őket dolgozni, mindenféle gyógyszeres kezelés nélkül.

Ha nem válik be, még mindig elmehetsz "rendes" orvoshoz is.

Én járok egy nagyon kedves és profi nőhöz, ha érdekel, írj egy privit.

Istenem, mintha én írnám minden sorodat!!!!!! Hatékony tanácsot sajnos nem tudok adni, mert akkor már magamnak is azt tanácsoltam volna, de annyiból "jó" olvasni a soraidat, hogy látom, nem vagyok egyedül ezzel a problémával!

Én is hajlamos vagyok a hipochondriára, saját magammal kapcsolatban is, de a gyerekeimért is nagyon tudok szorongni!!! Minden apró kis jelet, tünetet (legtöbbjüket csak én látom) egy szörnyű betegség első jelének tekintem, és rögtön bekúszik a gyomromba egy görcsös érzés, és napokig csak ekörül forognak a gondolataim. Ha egyetlen pöttyöt vagy kék foltot meglátok rajtuk....ha kicsit sápadtabbnak látom őket....ha picit fáradtabbnak tűnik....ha fájlalja a lábát (ütés nélkül)....ha fájlalja a hasát....ha fájlalja a fejét....ha karikát látok a szeme alatt........és hiába vidám, élénk és látszólag makk egészséges, ha egy-egy ilyen "tünetet" felfedezek, máris valami nagyon súlyos betegség képe úszik be elém!

Én sajnos sok cikkel, történettel találkozom, bár jó ideje próbálom kerülni ezeket a rémes híreket, történeteket, de valahogy mindig megtalálnak, és ha már ott vannak előttem, nem tudom megállni, hogy futva bele ne olvassak......és olyankor biztos, hogy belém ég egy-egy mondata, ami utána évekig kísért, és adandó alkalmakkor eszembe jut.

Szóval, ha ez némileg biztat, NEM VAGY EGYEDÜL, minimum ketten vagyunk! :-)

Ha betegek, én is képes vagyok szinte félóránként lázat mérni (ha nem betegek, de kicsit melegebbnek érzem a halántékukat, akkor is!), és képtelen vagyok elaludni, ha lázasak, vagy valami betegség kerülgeti őket. Remeg a gyomrom, feküdni sem bírok olyankor, hanem csak ülni az ágyamban, vagy az ő ágyuk mellett, nézem a pulzusukat, figyelem, vesznek-e levegőt....agyrém....

És bennem van még egy nagyon fura érzés....valahogy úgy tudnám megfogalmazni, hogy valami olyasmit érzek, hogy amikor ennyi szörnyű gyerekbetegségről, balesetről, tragédiáról lehet hallani, olvasni, szinte hihetetlen, hogy nekem teljesen egészségesek legyenek a gyerekeim. Ezért rettegek, mi van, ha valami rejtett bajuk van, ami esetleg később jön elő.

Mindeközben persze attól is rettegek, hogy ezekkel a gondolatokkal valóban bevonzom a betegségeket, tragédiákat!

:-)))) Ne haragudj, hogy mosolygok, nem a tartalmat találom viccesnek, hanem hogy megint leírtad, amit én is leírhattam volna! Igen, én még babakorukban szoktam rá, hogy a halántékukra adok puszit. Először azért, hogy ne bacizzam össze az arcukat, aztán rájöttem, ha épp csak hőemelkedésük van, egy halántékpuszival rögtön megérzem.

És azóta is bevált gyakorlat (enyémek 6 és 2,5 évesek), hogy jártamban-keltemben kapnak egy halántékpuszit, persze szeretetből is, de ha hűvösnek érzem, akkor mindig nyugodtan konstatálom, hogy nincs hőemelkedésük, hurrá! :-)))

És igen, az is abszolút jellemző rám is, sőt, pont tegnap jutott eszembe, hogy egész nyáron nem volt egyikőjüknek sem semmi baja, és össze is húzódott a gyomrom, hogy tejóég, akkor most már biztos következik valami.....

És pl. az is gyakori, ha mondjuk fáj a hasa, elküldöm WC-re, kakil is, de utána még órákig kérdezgetem, hogy de biztos, hogy már nem fáj a hasad???!!! :-)

Hú, lábfájás szintén!!!! A lányomnak volt egy időszaka, fájlalgatta a lábát. Nem nagyon, de olyan heti 3-4 alkalommal mondta, hogy fáj a térdhajlata. Természetes, hogy egy ilyen hülye anya, mint én, mire gondol először.....és akkor már lila foltokat is láttam a lábszárán, mindegy, hogy esetleg gyógyuló ütésnyomok voltak.....meg MINTHA étvágytalanabb lenne, MINTHA fáradékonyabb lenne.... nem tudtam szabadulni a gondolattól, és vittem is a dokihoz, aki szerint kutya baja se volt, de az én megnyugtatásomra csináltatott egy laborvizsgálatot, ahol szerencsére minden érték tökéletes lett. Ezzel elvoltam egy darabig, de aztán jött valami más.....

A kicsi fiamat is elvittem még picibaba korában egy vérvételre, mert állandó hőemelkedése volt. Pontosabban mindig 37-37,3 közt volt a hője. Nem mertem beadatni a 2 hónapos védőoltást sem, és kértem a dokinkat, hogy vegyenek most már vért tőle, mert megőrülök. Amúgy teljesen rendben volt, szépen gyarapodott, élénk, boldog baba volt. Szerencsére az a lelet is tökéletes volt, és a doki rámparancsolt, hogy tegyem el a fiók mélyére a lázmérőt (hááát, hááát). Utána még vagy egy évig állandóan kérdezgetett, mikor mentünk valamilyen vizsgálatra, tanácsadásra, hogy UGYE nem figyelem már olyan görcsösen a hőjét?! Áááá, dehogy! De tényleg olyan rossz volt, hogy vagy 4-5 hónapos koráig mindig 37 körül volt a hője.

jó lenne egy orvos barátnő, szomszéd, családtag....akihez mindig mehetnék a hülyeségeimmel, akik megnyugtathatna, amikor nagyon szorongok, hogy nincs a gyerekeimnek, se nekem semmi bajunk. bár azt hiszem, az agyára mennék! :-)

Nekem vannak rosszabb és kevésbé rossz napjaim. Van, amikor nyugodt és higgadt tudok maradni. Persze olyankor is beugrik az összes rémtörténet egyetlen piros pötty láttán, de el tudom valamennyire hessegetni a gondolatot, és nem tolul az a rémséges érzés a gyomromba..... máskor meg tünetek nélkül is belémáll a rémület, hogy mi van, ha MÉG nincs tünet, de már van valami bajuk. Ez utóbbi azért szerencsére nem gyakori, de volt már ilyenem is.

Vagy két napja egy hajszállal fakóbbnak láttam a lányom arcát, mint amilyen szokott lenni. Mindenkit megőrítettem a környezetemben, mert mindenkitől kérdezgettem, szerinte is sápadt-e a lányom. Senki szerint nem volt az, de én annak láttam, és egész nap bennem volt ez a tehetetlen, bizonytalan félelemérzet. Hirtelen a cukorbetegség ugrott be, mint lehetséges betegség, nem is tudom, miért pont az....és akkor elkezdtem figyelni, mennyit iszik, mennyiszer megy WC-re, mértem a súlyát, nem fogyott-e hirtelen....jaj jaj jaj. És érdekes módon, másnapra kihessent a fejemből ez a gondolat. Pedig semmivel nem volt barnább, pirosabb az arca, mint előző nap :-)

Még egy emlékezetes eset jut eszembe, mikor két éve nyaralni mentünk, és az indulás előtti napon észrevettem egy piros pöttyöt az akkor fél éves kisfiam arcán. A bőrfelszínből nem emelkedett ki, nem vakarta, nem volt közepe, élénk, liláspiros színű volt, üveget nyomva rá nem halványult bele a bőrbe....nos, bizonyára nem kell magyarázni, mire gondoltam egyből. Elhívtam a védőnénit két csomagolás közt, mert a dokihoz el se mertem vinni. Szerinte csípésnyom, de én rögtön mondtam, hogy de akkor ugye kiemelkedne, viszketne, elhalványulna......ez csakis bevérzés lehet.

Hát, a nyaralásunk az így telt, végig egy remegő görcsdarab volt a gyomrom, úgy néztem a gyerekemre, mintha utoljára látnám....talán ez az utolsó közös nyaralásunk....a nyaralás alatt készült fotókat is a könnyeimet nyelve nézegettem, hogy talán az utolsó fotói (ezeket az érzéseket még magamnak is nehéz volt bevallanom, nem is mertem mondani senkinek, most írom le így névtelenül először)......és rettegtem a hazajöveteltől is, mert tudtam, hogy el kell vinnem a dokihoz, hisz nyilvánvaló, hogy egy súlyos betegség első tünetével állunk szemben.......és jönnek majd a vizsgálatok, a remény...és utána már soha többé nem lesz semmi olyan, mint régen, mert ha meg is gyógyítják, soha nem fogom túltenni magam rajta, és örök rettegésben fogok élni, mikor újul ki megint......

Mígnem az utolsó napon a szemem láttára szállt rá a másik pofijára egy szúnyog, és bár elhajtottam onnan, de mégis csak megcsípte, és PONTOSAN OLYAN pötty jelent meg azon a helyen hamarosan, mint a másik arcán....khm...khm....nos erről ennyit! :-)

Én nem szedtem még erre gyógyszert, nem is tudom elképzelni, hogy ha bekapok egy pirulát, utána majd nem aggódok, ha fájlalja a gyerekem a lábát?! Vagy hogy működhet ez?!

Nemsoká visszaállok dolgozni, én kicsit ebben bízom (és a férjem is :-)), hogy lefoglalom más dolgokkal a gondolataimat, és nem lesz időm ilyesmiken agyalni!

Ja, és nekem anyukám csak kicsivel gyengébb hipochonder, mint én...és amikor mutatok egy-egy pöttyet, foltot a gyerekeken, bár nyugtat, de látom rajta, hogy ő is elbizonytalanodott....szóval engem ő nem tud megnyugtatni :-)

Egy-két barátnőm van, akik néha felráznak......:-)