Miért félek ennyire?
Nemsokára kezdek az új munkahelyemen és nagyon félek. Van egy két éves gyermekem és ugye mivel új hely lesz, ha beteg lesz nem tudok vele lenni, mert hát nem lehet. Talán meg tudjuk oldani ezt a részét, de előre rettegetek, hogy beteg lesz és nem én viszem orvoshoz, nem én adom be neki, nem én vagyok vele itthon. Amúgy ha nem beteg nincs gond, mert jár bölcsibe, az miatt nem aggódom úgy. De nem csak a gyerek aggaszt, hanem az új munkahely, mivel itt már mást kell csinálni, mint ahol dolgoztam terhesség előtt, ez szakmámba vág végre, de nagyon félek, hogy nem fog menni, hogy nem fogom tudni. Szedtem le anyagot a netről, hogy ismételjek, de nagyon félek.
Hogy lehet ezt megszokni? A gyerektől való végleges elszakadást, az új munkahelyet meg mindent ami ezzel jár?
Emlékszem mikor még a gyerek nem volt, a régi munkahelyemre is mikor jelentkeztem és felvettek, nagyon féltem, izgultam, de aztán pár hónap alatt már benne voltam nyakig. Két év távlatából meg már olyan megmosolyogtató az akkori félelmem. Csak ugye akkor nem volt még gyerek, nem többfelé osztódott a figyelmem, a szívem.
Ráadásul ez most irodai munka lesz, nem mint régen, így félek, hogy be tudja illeszkedni, hogy tudjam a dolgokat, hogy szeressenek, hogy jól sikerüljön öltözködni stb.
Kérlek ne ítéljetek el, hogy ennyire aggódó vagyok, de nagyon sok minden kavarog most bennem.
Egy kis bíztató szóra vágynék, egy kis megértésre, hasonló történetre, tapasztalatra. Gyerek szempontból főleg. De amúgy is.
Le lehet ezt küzdeni?
válasza:Szia! Szerintem teljesen normális az aggodalmad. Mások is ugyanezt élik át, hidd el. Én idén februárban kezdtem dolgozni, akkor volt 14 hónapos a fiam. Nem akartam még dolgozni, de nem volt választásom. Két hónapig minden reggel sírtunk a bölcsiben, ő bent, én kint. Úgy szakították ki a kezemből. Aztán elmúlt ez is és most már nagyon jól érzi magát. A munkahely...az eleje nagyon nehéz volt. Én is izgultam, hogy vajon megfelelek-e mindenben. De lassan ez is beállt és már nem alszom el menet közben:-)
Ha beteg a gyerek, az még mindig gáz. rettentő szervezést igényel és nagyon sok nagyszülői támogatást, mert mi a párommal nemigen tudunk szabira menni. Valahogy mindig van, de sokat idegeskedek emiatt.
Nyugodj meg, ha elkezdődik, sodor az ár és úgyis meg fogsz tenni mindent, amit tudsz. Rendben lesz minden. Üdv: egy 18 hónapos ördögfióka dolgozó anyukája :-)
válasza:Hát nagyon szörnyű amit itt leírsz! Mondjuk nekem nem kerülne napokig nagyszülőhöz, ha beteg, mert délután haza tudnám hozni, így ennyibe legalább jobb helyzetben vagyok. De igazából pont ettől félek, amiket itt leírtál. Nem én döntöm el mikor kell lázcsillapító, illetve várjunk e még vele, nem én döntöm el mit hogy csinálok. És mivel egy betegségénél sem lehetek ott, a hülye munka miatt, így megszokja azt a gondozást, akkor minek vagyok én, az anyja? Én nem fogom ezt kibírni, rá fogok menni, meg lehet a gyerek is. Bár ő erősebb nálam ezerszer.
Ráadásul nem is az én szülőm, rokonom akihez kerül, hanem anyós, meg párom rokoni oldala. Tudom ők is szeretik, meg minden, de én nem akarom rájuk bízni, pláne nem betegen. Minden érzékszervem tiltakozik ellene. Meg hát hogy pont mikor lázas beteg és rám lenne a legjobban szüksége, akkor más gondozza, vigyáz rá, más öleli és nem én, az anyukája. Meg hogy más viszi orvoshoz, mikor én tudom mi volt eddig, mit hogy szed én tudom milyen stb. Mindez a hülye munka miatt. Kell az is, de nem minden áron.
Na hát mindegy, majd lesz valahogy. De amiket itt leírtál, valahol megnyugtatott, hogy más is van ilyen cipőben és kibírja, viszont valahol felzaklatott, én ezt nem fogom kibírni. Belehalok ebbe.
Miért ilyenek a munkahelyek? Miért ilyenek?
Szia!
Egy 2 éves kisfiú dolgozó anyukájaként pontosan tudom min mész keresztül. Bár nekem nem bölcsis, anyu vigyáz rá, de még így is nagyon nehéz. Nagyon kötődik a mamához (ami érthető, de megszakad a szívem hogy nem hozzám, persze szeret minket -apját és engem -, de nehéz a szeretetét megosztani mással, aki nem a szülője.
Mostanában megnéztem a Marley meg én c. filmet (most ment a moziban, hát tudtam volna rajta bőgni. Ott mondja Jennifer A. (anyukát játszik): "Ha itthon vagyok a gyerekkel úgy érzem a munkámat árulom el, h dolgozom a gyerekemet hagyom el. Szétszakadok" Én is tejlesen így érzem. Megőrülök benne, hogy szeretek dolgozni (38 hetesen mentem tp-re, rá egy héttel megszültem), de a gyerekemet sokkal jobban szeretem. De azt is tudom - az anyagiak mellett, ami nem elhanyagolható - nem lennék képes csak otthon lenni. Gyűlölöm ezt az érzést!
Megnyugtatás képpen: Amikor felvettek az új munkahelyedre tudták, hogy kicsi gyereked van, akik "előszeretettel" betegednek meg. Ők is számolnak azzal hogy el kell menned néha (nyilván nem célszerű minden náthával otthon maradni)
kitartás, nem vagy egyedül!
Hát a munkahelyek nagyrészén úgy kezdik hogy nagymama meg tudja oldani a kicsit ha beteg? Meg hát jó van szabi meg stb, de nem ez a cél most! stb. Ilyen szövegek.
Meg elmehetek én próbaidő alatt táppénzre, csak nem biztos hogy mennem kell utána dolgozni másnap vagy egy hét múlva.
Úgyhogy habár tudják is, az egy dolog. Ha nem úgy alakulnak a dolgok ahogy ők tervezik ágyő. Kapnak helyettem 50-et kapásból.
Kapcsolódó kérdések:
Minden jog fenntartva © 2024, www.gyakorikerdesek.hu
GYIK | Szabályzat | Jogi nyilatkozat | Adatvédelem | Cookie beállítások | WebMinute Kft. | Facebook | Kapcsolat: info(kukac)gyakorikerdesek.hu
Ha kifogással szeretne élni valamely tartalommal kapcsolatban, kérjük jelezze e-mailes elérhetőségünkön!