Kiabálós anyukák? Vannak többen is?

Én egy elég csendes nő vagyok alapból, de mióta a gyerekem betöltötte a 2. évét (most 3,5 éves), azóta megtanultam kiabálni :) Ütni soha nem tudnék. De valami módszer kell, és ez hatásos. Legalábbis nálunk. Persze nem úgy kell elképzelni, hogy állandóan ordítok vele.. Kb. kéthetente egyszer azonban biztos, hogy be kell vetnem ezt a "fegyvert", mikor már a huszonötödik, "kérlek gyere fürdeni" felszólításra sem reagál, vagy mondjuk sáros cipővel rugdossa a falat, és ötször rászólok, elhúzom onnan, de csak visszamegy, és juszt is...

Szóval én nem ítélem el a kiabálós anyukákat. A verőseket viszont igen.

Én a saját tapasztalatomat szeretném leírni.

Mikor kicsit voltam, anyukám volt, hogy olyan pofont adott, hogy forgott velem a világ.Apukám meg a kiabálós fajta, sosem ütött meg!Hát most mit mondjak, konkrétan egy idő után már könyörögtem magamban, hogy inkább üssön meg, mint hogy ordibál velem.Nagyon komoly lelki sérüléseket okozott ezzel, és a mai napig síró görcsöt kapok, ha valaki felemeli velem szemben a hangját.Anyukámra egyáltalán nem haragszom, hisz akkor kaptam, amikor tényleg rossz voltam, és helyre tett.Ezerszer többet sérültem apám kiabálásaitól, mint anyám pofonjaitól.

Ettől függetlenül eszembe se jut az 1 éves lányomat megütni, hisz még nem is érteni, de az biztos ha később valami teljesen kiakasztót csinál, akkor tuti ordibálni és lelki terrorban tartani nem fogom!Ez nem azt jelenti, hogy 2-3 évesen majd pofozom, mert az megint csak 1 undorító dolog.Van ismerősöm aki 2 éves korától, üti a gyerek fejét, és már össze is vesztem emiatt vele, mert közöltem, hogy talán nevelni kéne és foglalkozni azzal a gyerekkel és nem fenyíteni, mert mint látszik ez nem vezet semmire.

Persze tudom, hogy elszakad az a cérna, csak hát az embernek meg kell tanulni uralkodni magán, mert akkor az a cérna egyre gyakrabban szakad el, és csak egy idióta idegbeteg szülő lesz az emberből!

Én kiskoromban ha rossz voltam anyukámtól kaptam, nah jó nem úgy kell elképzelni, de mikor százszor szólt hogy ne nyúlj mondjuk a forró vízes edényhez és én viccesnek találtam odajött és rácsapott a kezemre. Nem nagyot, nem is éreztem szinte. volt hogy a popsimra is rásózott amikor már az ordítás nem használt. De apa soha nem emelt rám kezet, viszont nála elég volt ha megemelte a hangját én már bőgtem. Amúgy is nagyon hangos család vagyunk, de a mai napig ha valamiért ordibál a sírás kerülget:). úgyhogy azért mindennek van határa.

Anyával egyik legszebb emlékem, hogy meg akart simizni(lehettem vagy 6-7 éves) én meg elrántottam a fejem így "nyakas" lett a simiből. úgy elkezdtünk nevetni hogy majdnem bepisiltem. ezt azóta se tudom elfelejteni.