Hogy lehet legyőzni a bölcsis élet kezdetétől való félelmet?

Nyugi, ezzel minden anyuka így van. Nekem kisfiam van, 2 évesen kezdte a bölcsit. A szívem szakadt meg érte, hogy ott kell hagynom, persze előtte nem mutattam. Mivel egész nap velem volt, nagyon anyás (a mai napig az), így az első fél év nagyon nehéz volt. reggelente mindég sírt, sőt üvöltött. Nagyon sokszor sírtam a bölcsi sarkánál, és nagyon sokszor érzetem, azt, hogy visszamegyek érte, nem kínzom.Rossz anyának éreztem magam miatta. De nem tehettem meg, dolgoznom kell. Nyáron 7 hetet voltunk itthon, az első héten még sírdogált reggel, azóta semmi. Lassan 4 hete jár újra. Szeret járni, mesél itthon róla.

Kisfiam is nyugis gyerek, de a bölcsibe megvédi magát. Megedződnek. Ne lepődj meg, ha karmolással az arcán megy majd haza egyszer-kétszer kislányod. Ugyanis így védekeznek egymás ellen:-)

Az én fiamnak ma volt a 4. napja az oviban. Amíg ma távol voltam, végig sírt. A szívem szakadt meg érte, még mindig hallom a fülemben, ahogy kéri, menjek érte.

De dolgoznom kell, neki pedig már "kevés" vagyok itthon, ezt érzem. Tartom magam ahhoz, hogy megmondom neki, mikor megyek el, illetve, mikor fogok érte menni. Tudja "elméletben", hogy munkába megyek, csak nem tudja felfogni, mégis meddig tart. Ezért azt mondom neki: Reggeli után elmegyek, levesevésre itt vagyok érted. És nem megyek már vissza, ha egyszer elköszöntem, nem megyek oda hozzá, amíg nem osztják a levest, mert nem akarom végképp összezavarni. Én meg gombóccal a torkomban várom, hogy teljen az idő, kibőgöm magam, hogy ne előtte sírjak. Mikor odamegyek hozzá, már mosolygok, megölelem, kicsit még haragszik, amiért otthagytam, de ebédre nincs semmi baja. Itthon meg vidáman meséli(jól kisírt szemekkel), mi volt ma az oviban.

Az óvónő szerint ez még biztos eltart egy darabig, én meg reménykedem benne, hogy nem töri meg nagyon a kis lelkét az elválás. Az enyémet megtörte:(

Szóval, fel a fejjel, ki kell bírnunk, nekik is és nekünk is!