Mi számít gyermekbántalmazásnak?

Pedig van. Nem kell a gyerekkel ordítani, nevelni kell.

Csak sajnos nem 7-8 évesen vagy később kell elkezdeni, hanem születéstől kezdve.

Mielött támadnátok van gyerekem.

19 éves, teljes életet élő lány, aki nem dohányzik, nem iszik, nem pasizik. Komoly kapcsolatban él 3 és fél éve és mellette tanul.

Ha ordítozol a gyerekeddel azt éred el vele, hogy félni fog tőled. Semmi mást.

A lelkierőszak is bántalmazás. Főleg ha tartósan fenn áll.

Bírom ezeket a kérdéseket, vagyis inkább a válaszokat ami arra búzdít hogy máshogy nem lehet gyereket nevelni, mert az a normális ha elcsattan néha egy egy pofon stb.

nos én ezzel nem értek egyet én soha nem kiabálok, ütök meg gyereket, amúgy pedagógusként dolgozom, aki azt mondja hogy simán belefér a gyereknevelésbe a bántalmazás, akkor ugye azt is természetesnek venné ha én a munkám során az adott intézménybe járó gyerekeket ütlegelném? valószinüleg nem, ez már felháborodást és meghurcolást vonna maga után, akkor miért is vesszük természetesnek az otthoni bántalmazást? jah mert hogy az a saját gyerekünk, nem másé, azt lehet ütni.

"Gyermekeitek nem a ti gyermekeitek.

Ők az Élet önmaga iránti vágyakozásának fiai és leányai.

Általatok érkeznek, de nem belőletek.

És bár véletek vannak, nem birtokaitok.

Adhattok nekik szeretetet, de gondolataitokat nem adhatjátok.

Mert nekik saját gondolataik vannak.

Testüknek adhattok otthont, de lelküknek nem.

Mert az ő lelkük a holnap házában lakik, ahová ti nem látogathattok el, még álmaitokban sem.

Próbálhattok olyanná lenni, mint ők, de ne próbáljátok őket olyanná tenni, mint ti vagytok.

Mert az élet sem visszafelé nem halad, sem a tegnapban meg nem reked.

Ti vagytok az íj, melyről gyermekeitek eleven nyílként röppennek el.

Az íjász látja a célt a végtelenség útján, és ő feszít meg benneteket minden erejével, hogy nyilai sebesen és messzire szálljanak.

Legyen az íjász kezének hajlítása a ti örömetek forrása;

Mert Ő egyként szereti a repülő nyilat és az íjat, amely mozdulatlan."

Részlet Kahlil Gibran: A próféta c. könyvéből

Most biztos sokan meg fognak kövezni, de néha már annyira túlzásnak tartom, ahogy a gyerekeket hímestojásnak tekintik egyesek és közben egyre önzőbb és lelketlenebb embereket nevelnek belőlük.

Én még kaptam körmöst az iskolában és anyámtól is kaptam jónéhány pofont, amikor nem bírt velem, mégis tökéletes a kapcsolatunk és nem lettem semmilyen értelemben sem sérült felnőtt. Érdemes megnézni, hogy a tanároknak például már mennyire nincs tekintete és most nem a verés miatt nincs, hanem azért, mert egyes okostojások kitalálták, hogy a kis mimóza lelkükre csak szép szóval lehet hatni. Ez tényleg olyan szépen hangzik és idilli lenne, de a büdös nagy igazság nem ez, hanem az, hogyha néha kap 1 pofont, vagy rákiabálnak, néhanap még életet is menthet.

15:24-es!

Minden szavaddal egyetértek:)

Apám tanár volt, szigorú, konzervatív, engem is tanított, úgyhogy tudom, hogy az óráján senki meg se mert nyikkanni, pedig fizikát, kémiát tanított, nem épp közkedvelt tantárgyak:)De ha látta, hogy unják már a gyerekek, akkor kicsit lazított, mesélt egy-két viccet és utána folytatta a tananyagot.Volt tekintélye, ha kellett körmöst adott, ki is zavarta a rosszul viselkedőket az osztályból, sőt buktatott is meg gyerekeket.Ezt a mai tanároknak már nem lehet, nincs semmi eszköz a kezükben amivel fegyelmezhetnek.

Amikor édesapám meghalt, a legszűkebb család volt hivatalos a temetésére, viszont a temető megtelt a diákjaival, a saját szememmel láttam, hogy siratják a tanárukat, akitől nem csak tudást, de pofonokat, körmösöket is kaptak.Több éve már ennek, de a mai napig is visszajárnak a sírjához a volt tanítványai.

Engem is úgy neveltek fel, hogy ha nem megfelelően viselkedtem, nem fogadtam szót, akkor térdepeltem a sarokban, néha egy-két pofont is kaptam vagy például utaztunk autóval és mi gyerekek a hátsó ülésen tomboltunk, apám hiába szólt ránk, folytattuk tovább. Egyszer megállt egy fűzfánál, letörte az egyik ágát és jól elpüfölt vele bennünket.Emlékszem, utána meg sem mukkantunk.De sosem haragudtam ezért a szüleimre, embert faragott belőlünk, mindenre megtanított amit fontosnak gondolt és az értékrendem hasonló a szüleiméhez, ezeket próbálom majd én is továbbadni a gyerekeimnek, ha kell szép szóval, sok szeretettel, de ha néha kell, hát szigorral, büntetéssel.

Kedves utolsó előtti!

Az vajon miért volt, hogy szigorú édesapátok hiába szólt rátok, ti tovább rendetlenkedtetek?

Azt meg ne haragudj, nem tudom elhinni, hogy gyerekként is ennyire helyesnek gondoltátok volna a verést, netán már akkor elhatároztátok volna, hogy majd ti is így csináljátok a gyereketekkel. Azt persze elhiszem, hogy most így emlékszel.

Na most halljatok csodát: kutya bajom se lett a fűzfavesszőtől!

Valószínűleg a föld ege alatt sem találsz olyan gyereket aki mindig, mindenhol szót fogadna a szüleinek.Bár tartottam az apai szigortól, de nem féltem soha apukámtól.

Én a gyerekeimnél nem alkalmazok testi fenyítést, de szigorúan büntetem őket,általában szobafogsággal, vagy nincs tv, számítógép olyankor.

Az apukájuknak viszont hagyom, hogy rácsapjon a fenekükre, rájuk kiabáljon, sőt pofon is volt már amikor az egyik nagymamával nagyon csúnyán viselkedtek.

Ez pedig külön érdekes, hogy azzal a nagyival aki még a hangját sem emelte fel sosem velük, de még csúnyán se nézett rájuk, általában durvák, sokszor megbántják, a másik mamával, aki nagyon szigorú, következetes velük, ha kell bünteti is őket( pl. játékmegvonással), azzal nagyon kedvesek, szófogadóak, és napi szinten hiányolják, imádnak nála lenni.

Szóval nekem egyértelmű, hogy melyik nevelési elvet kövessem!

A gúny a gyengék fegyvere...

Amúgy nyilván egy családban ha van apa is és anya is, akkor helyesen le vannak osztva a szerepek. Apa az, aki ha nagyon muszáj odacsap és anya az, aki átölel. A kémiatanár lánya, családanyaként ezt nagyon jól tudhatja....

A gond azokban a csonka családokban van, ahol az egyik szülő (többnyire az anya) magára marad a gyerekkel. Egyszerre kell szigorúnak lennie és közben ölelnie. Na én ezzel küzdök és megoldhatatlannak érzem a helyzetet... :(

Egyébként sok mindenért haragszom a szüleimre. Legfőképpen az anyukámra. De nem azért mert pofonokat kaptam tőle, vagy mert sokszor kiabált velem (ezeket szinte el is felejtettem). Hanem azért mert a fontos pillanatokban mindig cserbenhagyott (nem jött el anyák napjára, felvételikre, szülinapomat elfelejtette, kórházban nem látogatott meg, miközben a testvéremnek akkor is a nyomában volt, ha ő késsel fordult felé etc...).

Na ehhez mit szóltok? Nem a veréstől vagy a hangos szótól sérültem, hanem a szeretetlenségtől, a kellő figyelem hiányától. Ez szerintem az igazi bántalmazás: ha magára hagyják a gyereket, ha azt kell éreznie, hogy ő nem számít. Az, hogy néha kap valaki egy pofont...ugyanmár mi az?!