Helyre hozható még igy a helyzet?

A “nincsenek emlékeinket” úgy hívják, hogy tudatalatti.

3 éves korig épülnek be a legmeghatározóbb minták, adott helyzetekre adott reakciók, azokból a tapasztalásokból építi fel magát az ember a későbbiekben, az akkor tanultak (pontosabban látottak) köszönnek majd vissza. Ami akkor történik minden hat a jövőnkre és a felnőtt személyiségünkre, akár hiszünk benne, akár nem. Mert ez nem hit kérdés.

Igen, sok inger érte, rossz is, bele is épült a személyiségébe, de NEM FOG RÁ KONKRÉTAN EMLÉKEZNI felnőtt korában.

Azzal, hogy megváltozott a körülmény, és remélhetőleg többet nem kell ilyesmit átélnie, nem fog emlékezni rá, utána lehet nézni, aki nem hiszi el.

Akinek van emléke 2 éves kora előttről, és ez bizonyíthatóan 2 éves kora előtti, jelezze valami pszichológiai kutatóintézetnek, mert ez unikális.

A válás, költözés, foglalkozás a gyermekkel a legjobb, amit tehetsz, ha úgy látod, később kereshetsz egy gyermekpszichológust, hogy megnyugtasd magad, de ha nem ebben a rossz közegben kell felnőnie, fél siker.

Én se emlékszem, hogy 1,5 évesen 3 hónapig volt egy testvérem (aki sajnos meghalt), mégis kihatott az életemre úgy is, hogy soha senki nem beszélt róla és csak véletlenül tudtam meg, és huszonévesen kérdeztem rá a szüleimnél. Ott állt össze egy csomó mozaikdarab, mikor elmondták.

De hogy ne legyek ennyire drasztikus. Arra sem emlékszem, hogy 2-3 évesen Van Gogh albumot nézegettem képeskönyv helyett. Majd Hollandiába utazni nekem olyan volt, mintha hazaértem volna. Megmagyarázhatatlanul hatott rám. Aztán szintén a szüleim mesélték mikor hazajöttem és ugyanezt elmondtam nekik, hogy mennyire szerettem Van Goghot.

Amikor szülők leszünk és elkezdünk szülőként működni, amit mindenki ösztönösnek hív, a saját szülői mintái, abból a korból, mint amennyi idős éppen a gyereke. Ezért fontos a tudatosság és az önismeret mielőtt szülők leszünk.

Illetve ez a kisfiú 2-3 évig ebben élt.