Nemtudom felfogni hogy nemsokára ovis lesz a kisfiam... Annyira rossz ez az érzés. Hogy kell ezt elfogadni?

En is ezt ereztem , es erzem most is amikor megy ovodaba. Valamikor ott maradok egy kicsit meglesni ot, hogy mit csinal . Amugy elvan, de a szivem leszakad erte mert sajnalom, tudom hogy hianyzik neki anya meg apaa 🙁🙁

Karacsony elott volt egy kisebb balesete is az oviban. Na azota se vittem ovodaba 😂😂

Kiscsoportba jar.

Októberben kezdte az ovit, én is ezt éreztem. Én még ebben az évben nem mentem vissza dolgozni, el hozom ebéd után. Ez egy kicsit könnyít a dolgon. Az jó hogy ilyenkor van időm el rendezni itthon néhány dolgot, így amikor itthon van több időm marad rá.

Azért amennyit lehet így is itthon van, pl szünetekben, meg múltkor pl mondta az orvos hogy szerdán már mehetett volna oviba, de itthon tartottam egész héten.

Ha mondjuk bántják az oviban, vagy rossz napja van, az eléggé rémes érzés. Amúgy szeret járni, de vannak nehezebb időszakok

Valamelyest normális, és nem baj ha ki van mondva. Keress magadnak elfoglaltságot. Az a megfigyelésem, hogy azok a nők tudják a legnehezebben elfogadni a gyerek leválását, akiknek nem tölti ki más a napját. Tényleg érdemes valamit keresni. Persze az ember elsíratja a gyerekei mérföldköveit, ez így rendben van, de gondolj bele, hogy a gyereknek sem egyszerű, ha érzi az anyján hogy az nem szívesen engedi.

Nekünk az eleje nehéz volt, pláne hogy a lányom augusztusi, és a legkisebb a csoportban. Volt sírás is mindkét oldalról. Most viszont imád menni, barátai vannak, ki van nyilva. Nem tartom a szoknyámon, az a normális hogy - a maga három és fél éves módján:-)) - éli az életét.

fura nekem nem volt ilyen érzésem ,egyik gyereknél sem .

csak az hogy milyen gyorsan eltelt az elsö 3 ėv bár az én gyerekeim voltak bölcsödések is .

Szerintem normális érzés. Én minden nap visszagondolok a születésükre és visszavágyódom a korai évekbe, főleg hogy a kicsi nekem 2 évesen bölcsibe ment, az még sokkal rosszabb.

Valahogy olyan mintha minden véget ért volna, az élet mögöttem van, innen csak lefelé vezet az út (szóval én jól bele is mostam a midlife krízist is). Pedig nem volt könnyű időszak.

De nyilván túl kell ezen valahogy lenni, ez az élet rendje, néha ülj le egy kis deklarált nosztalgiazásra a családdal (fotók, videók stb).

Nem értek egyet azzal, aki azt mondja ez beteges, meg, hogy nincs rendben a házasság és rá vagy függve a gyerekre.

Nekem is most lesz ovis a nagyobb. Ugyanezt érzem, mennyire fogja jól érezni magát, az óvónők fognak e figyelni eléggé rá, fog e sírni utánam, mennyi idő alatt szokja meg... Végülis persze, hogy aggódom, az anyja vagyok, 3 éve velem tölti a napjait, én ismerem minden mozzanatát. Leginkább azt sajnálom, hogy mostantól bekerül a rendszerbe és ennyi jutott neki a szabad életből. Mármint mostantól reggeli kelés, ovi utána iskola, utána munka..

Az eszemmel fel tudom fogni, hogy ez van, ez a dolgok rendje csak a szívem sajdul meg, hogy ennyi időt tölthettem vele korlátlanul.