Van olyan anyuka aki néha rá kiabál a gyerekre vagy rá is csap?

Néha szoktam kiabálni, de felesleges, olyankor az sem használ. 2 és fél lesz a fiam, és alapból jól működik, hogy megállítom, magamra vonom a figyelmét, elmondom mit kérek, segítek más tevékenységet kezdeni.

Gond akkor van, mikor más dolgom van, mondjuk szeretnék kivenni valamit a hűtőből, és elkezd a kicsim is kipakolni onnan. Mire leteszem, ami a kezemben van, kipakolja a fél hűtőt, és elvonni sem tudom, ha egyszer főznöm kell, ő is ott akar lenni és nyilván újra eszébe jut a hűtő. Ilyenkor szoktam a kiabálásig eljutni, de hiába.

10

Adom ezt a választ. A "gyerek neve kuss" berendezkedéstől a ló másik oldalára estünk át, amikor egy hangosabb szó is bántalmazás meg trauma. Persze törekedni kell rá, hogy szeretettel, türelemmel és megértéssel forduljunk a gyerekek felé, mert fontos hogy biztonságban érezzék magukat.

De néha egy kiabálás vagy egy fenékre ütés nem fog lelki roncsokat eredményezni, ezt garantálom.

Már nem. Már elég, ha szólok, hogy "figyelj, elfogyott a türelmem. Mostmár kiabálni fogok". És a gyerek rongyol is fürdeni, öltözni, leckét írni. Képzelheted, hogy korábban milyen műsor ment nálunk. 🙃

Igazából tökmindegy mit csinálsz, valamilyen szakirodalom szerint káros. Ha határokat húzol, az a baj, ha mindent ráhagysz az a baj. Ha rákiabálsz az káros, de az is káros ha nem vagy önazonos. (Amikor angyali mosolyt erőltetsz magadra, miközben szétvet az ideg)

A kiabálás meg a gyerek verese csak a felnőtt frusztraciojanak a levezetése. Semmin nem segít, csak még jobban sír tőle és még csalódik is a szülei én, akiktől a védelmet és irány mutatast várna. Mérhetetlenül gyenge embernek tartom aki egy gyerekkel fitogtatja az erejét.

És bizony létezik olyan aki nem kiabál és nem verekszik, mert tudja kezelni a saját dühét. Ami ha gyereket vállalsz alapnak kéne lenni.

14

Gondolom sosem volt gyereked. Nekem sem amúgy, de bébiszitterkedtem. Természetesen ilyen minőségembem egyszer sem emeltem fel a hangom a gyerekre, és végképp nem ütöttem meg.

De sokszor éreztem azt, hogyha ez a sajátom lenne, most kapna egy istenes pofont. Szerintem néha (!) egy-egy rákiabálás vagy egy tasli nem teszi tönkre a gyereket.

Az én anyám ennél sokkal továbbment. NEM kellett volna, mert ijesztő és igazságtalan volt ilyenkor. JOBB lett volna, ha békésebb, de különösebb traumát így sem szenvedtem el. Ma is imádom őt, ahogy ő is engem.

14 taníts, tényleg.

Ha reggeltől estig kérem, hogy ne csinálja de ő azért is.

Szoktam kiabálni sajnos. Ezt megelőzi, hogy jelzem neki, hogy kezdem elveszíteni a türelmemet. Ennek ellenére van, hogy átlép bizonyos határt. Utána mindig megbeszélem vele, hogy miért kiabáltam, mit érzetem akkor. Elmondom neki, hogy ez nem jelenti azt, hogy nem szeretem.

Viszont tudom, hogy ez a fajta reakció a rossz mintákból jön (hogy velem is kiabáltak) illetve az eszköztelenségemből jön. Meggyőződésem, hogy lennie kell jobb megoldásnak bizonyos dolgokra, mint kiabálni. Csak még nem találtam meg vagy nem tanultam meg. Emellett sokszor nem is lenne az ő dolga akkora, de mivel más miatt ideges és frusztrált vagyok, így az ő dolgát sem tudom jól kezelni. Ha rájövök erre utána, ezt is kommunikálom felé.

Én nem emlékszem a gyerekkoromból olyanra, amikor a kiabálás elérte volna a célját, és azt éreztem, hogy “uh most tényleg átmentem egy határon, legközelebb ezt nem teszem meg”. Ellenben azt sokszor elérte, hogy azt éreztem utána, hogy igazságtalanul kapok vagy hogy kevés vagyok.

Épp ezért nem vagyok büszke rá hogy szoktam kiabálni, és azt se gondolom, hogy ettől fog megtanulni bármit vagy ettől fogja látni, hogy én is ember vagyok. Sokkal szívesebben hiszek abban, hogy az ilyen szituációkban (ahol kiabálhatnánk is akár) adott tudatos válászaink (erre próbálok törekedni), ami nem kiabálás, tanítja őt egy jobb indulatkezelésre, aminek már nem feltétlen része a kiabálás, és neki már ez lesz a mintája.

Megütni tudatosan egyszer nem ütöttem meg. Egyszer viszont visszakézből, amikor direkt pofán csapott. Ösztönösen jött. Viszont az ő reakciója szívszorító volt: fogta az arcát, kiült a döbbenet rá, látszott hogy egy világ omlott össze benne és fájdalmasan mondta, hogy “anya, megütöttél”. Ő ezt elképzelni nem tudta. És teljesen mindegy, hogy jogos volt e részemről vagy sem, mert benne nem ez a része marad meg 3,5 évesen, hanem az amikor picit elveszítette a bizalmát bennem, mert megütöttem. Azóta nagyon-nagyon figyelek.

“ de különösebb traumát így sem szenvedtem el”

Az emberek azt gondolják, hogy a trauma csak olyan dolog amire ha rágondolsz is sírógörcsben törsz ki vagy öngyilkos akarsz lenni. Nem ilyenre kell gondolni mikor azt mondják nyomot hagy. Ahogy benned is hagyott nyomot. Hogy mit azt önismeret által te magad tudhatod meg. Néhány példa, ami rengeteg emberrel jellemző, mindennapos: a teljesítménykényszer, az ha valaki nem mer kiállni magáért, nem mer kilépni egy számára rossz kapcsolatból, megkérdőjelezi a saját teljesítményét, túlzottan maximalista, szeretetéhes, mindentől egyből a plafonon van, azt érzi ő sosem elég, nem tud spontán lenni stb stb.

18!

Értem, hogy mit akarsz mondani, de ez meg már így annyira sok hatás, annyira tág értelmezés, hogy bármi mástól is kialakulhat ez egy gyerekben, akár attól is, hogy meglátta egy reggel a halott hörcsögét...

18

Igen, ilyesmire gondoltam én is, és elmondhatom, hogy különösebb traumát nem szenvedtem el. Boldog vagyok, és aránylag kiegyensúlyozottan élem az életem. Természetesen vannak problémáim, de úgy látom, hogy az angyali anyucik gyerekeinek is vannak.

És félre ne érts, én nem azok közé tartozom, akik habzó szájjal kardoskodnak a fizikai erőszak mellett, hiszen az ő szüleik is agyba-főbe verték őket, aztán mégis micsoda remek emberek lettek. Dehogy. Én csak azt mondom, ennyire nem kell rettegni, hogy minden kellemetlenség tönkre teszi a gyerek lelkét. A gyerekek ennél egy fokkal strapabíróbbak.