Ne mondjátok a pszichológust! De hogyan neveljük jól?

Nagyon őszinte leszek mégha nevetséges, értelmetlen vagy szánalmas is.

Szóval engem apám nem akart. Sosem mondta ezt, de nyilván végig éreztem. A nevelésemben folyamatosan jelen volt, de vagy fegyelmezni próbált, később közömbössé vált. Az igazsághoz hozzátartozik hogy rengeteget vitázott velem, de sosem bántott fizikálisan.

Anyám a másik véglet, konkrétan a barátnőm akart lenni. Amikor meg nem bírt velem, ment apámhoz árulkodni, aki neki adott igazat. Na ilyenkor eleinte iszonyú mérges voltam mert apám sosem adott nekem igazat anyám féligazsága alapján, később már undorodtam tőlük ilyenkor.

Na és itt a baj. A gyerekeim apja nem olyan mint apám. De mégis. Nem akarok a szemükben így feltűnni. Nem akarom hogy azt érezzék az én meg az apjuk ellenük vagyunk, mert én úgy éreztem mindig. Annyira mérges voltam rájuk. Apámra leginkább. Ezt nem akarom. Anyámban meg ilyenkor csalódtam.

Néha az is felmerül bennem ilyenkor hogy kiállok inkább a gyerek mellett nyíltan. Persze tudom hogy nem szabad mert fontos hogy azt lássák hogy egységesek vagyunk. De hogy? Mikor én ezt nem bírtam elviselni?