Hogy csinàljàtok anyakènt, hogy ne bolonduljatok meg az aggodalomtól?

Nekem is mindent feleszik a földről a lányom (jó, most már kezd leszokni róla, 15 hónapos, de eddig ez volt a jellemző), de azért ha az ember rendszeresen takarítja a lakást, hát nem tudom, hogy mi olyan rettentő veszélyes dolog lehet, amit felkap és betöm. Gondolom azért nem egy vegyipar raktárában éltek, szóval a hagyományos házi apróságok, porcica, háromhetes kiszáradt kenyérmorzsa, tésztamaradvány, stb, ami megbújhat egy sarokban a porszívó elől, annyira nem halálos. Természetesen én is féltem a gyerekem meg minden, de reális vagyok, tudom, mi van itthon, ami rá nézve tényleg veszélyes, azt elzárva tartom, takarítani takarítok, amit meg így is megtalál, az nem lehet annyira félelmetes, hogy emiatt folyton aggódni kelljen. Kint az udvaron/parkban/játszótéren megint más, de ott meg ugye folyton mellette vagy és tudod követni, hogy mit eszik vagy nem eszik.

Szerintem én így tudok nyugodt maradni. Számba veszem, hogy mi lehet itthon, ami rá potenciális veszélyt jelent, azok ellen teszek, a többi meg hadd szóljon, így erősödik az immunrendszere és ő maga is.

Nálunk ugye van még egy gyerek, aki legókart meg üveggolyót és hasonlókat hagy random helyeken. Bár nyilván igyekszik az ember ez ellen tenni. Írtam, én nem parázom agyon, de ha azt látnám, hogy feleszik valamit, aztán fuldokolni kezd, hát nem örülnék.

Masrészt a mozgás abszolút így van, az en lànyom is szabad mozgásban nevelkedett és hagytam a kis eséseket. Neki nagyon jó mozgasbiztonsága lett, jól megítéli pl a játszón, mire tud felmászni, már megdicsérték.

Egy pèlda: a kisfiam epp ácsingózni tanult és a nővérem ott állt folyton fölé hajolva a pázsiton. Mondtam, hogy ez nem indokolt. Na erre tényleg huppant egyet popóra meg talan onnan hanyatt. Kb tovább is ment, de mint kiderült, a nővérem úgy értelmezte az esetet, hogy én rosszul ítèltem meg, mert azt mondtam, bízni kell benne, de elesett. A párja azt mondta, tök komolyan, szerezzek rá bukósisakot, van ilyen babaknak való.

Elkezdtem nekik hosszan mondani, hogy ha nem ismeri meg a stabilitása határait és nem huppan sose még a puha fűre sem, akkor majd 3 méterről fog lezanyálni, amikor már nem állunk felette. Tökre elgondolkoztak. Ez arra példa hogy a köztudatban ez van.

Persze más ha a gyerek nem tudja felmerni egy helyzet veszélyét pl autó közeledte.

Mesélhetnék a családban. 3,5 évesen eltörtem a kezem, mert huszonhatszori felszólítás ellenére mászkáltunk ki-be unokatesóm kis rácsos ágyból úgy, hogy átmásztunk a rácson. A gyerekszobában voltunk, a felnőttek a nappaliban. Aztán egyszercsak lepuffantam és kész.

Unokaöcsémnek fél évig gyógyult az arca egy lépcsős baleset után, miután már tudott lépcsőzni, de megbotlott és három lépcsőfokon leesett fejjel. Ma már 28 éves, de még mindig látszik a plezúr helye.

Tesómnak az egyik fülcimpája heges, miután összeverekedett az oviban egy gyerekkel és az beleharapott a fülébe. :D

Én beleállítottam a nagykést a tenyerembe 11 évesen, mert gondoltam simán levágom egy műanyag üveg tetejét (már nem tudom mire kellett).

De anyuék simán végignézték, ahogy 4 éves koromban nyári szünet után a legjobb barátnőm a nyakamba ugrik örömében, én hanyatt estem és bevágtam a fejem, agyrázkódásom lett.

Volt, hogy úgy bicajoztam haza egy esés után, hogy tele volt homokkal és apró kavicsokkal a térdemen a seb, a zoknim meg elázott a vértől, de olyan is volt, hogy a szomszéd kissrác rákapaszkodott a biciklimre görkoristól és elfelejtette elengedni, amikor elesett, így felnyalta az egész utcát. Nem sok bőr maradt rajta.

Vagy mondjuk a bicajos pályafutásomat akkora eséssel kezdtem, hogy megfejeltem a padkát és felszakadt a szám (szintén látszik a hege még mindig), de uszodában is csúsztam el futás közben úgy, hogy varrni kellett a combom.

Otthon a lefehéredés mellett mindig el lett valahogy azzal intézve, hogy "eb csont beforr". Pedig én még egy áldott jó gyerek voltam. :D Ezeket a harci hegeket én büszkén viselem, a múltamhoz tartozik és jókat nevetünk, amikor megy a sztorizás, hogy hogy néztem ki a bicajos esésem után.

Én szeretném, ha az én gyerekeim is így nőnének fel. Tudjanak utólag nevetni egy-egy sérülésükön. Nyilván a valós veszélyektől óvom (ne szaladjon ki az útra, az autó/motor veszélyes, ne vegyen mindent a szájába, stb.), de az hogy elesik, odakoccan a feje a szekrény oldalához, visszahuppan popsira, lesz egy plezúr a térdén, stb. az az élet része. Úgy is neveljük, hogy nincs rögtön babusgatás, ha ilyen történik, csak ha ő jön oda és igényli. Gyors megbeszéljük, hogy minden oké, nem történt semmi, fáj-e valami, ha minden oké, akkor futás tovább. Azt is igyekszem elmondani neki, hogy legközelebb itt óvatosabban kell szaladni, de úgy látom ezt ő még nem annyira fogja, talán kicsi hozzá.

Valahogy úgy vagyok vele, hogy ha már most kipárnázom minden szekrény és asztal szélét a saját otthonunkban, mindent elpakolok és sosem "engedem", hogy megrágja a macska farkát, akkor szívinfarktust fogok kapni, amikor bicajozni, vagy görkorizni tanul, vagy a strandon leszünk, vagy mit tudom én. Nem vagyok túl szívbajos, de lehet ez abból is fakad, hogy engem is ugyanígy neveltek.

Kedveseim, én már nagymama vagyok. Annak idején a kislányomat még a baráti találkozókra (középiskolás) is elvittem autóval mert közben kikoltoztünk Érdre. 26 évesen házasodott, van 3 egészséges gyereke és ő is aggodik.

Nézz előre, természetes az aggódás és győzd meg magad minden reggel hogy ugyan olyan jó vagy mint a legtöbb szülő és bízol magadban.

Bízzál a gyerekedben is, ha elesik majd fel kel és szalad tovább. Ezt így csinálják a gyerekek. Nem kell bonyolítani, elég jó könyv ha megkérdezed a szülőket. Az már működött 👍. Sok sikert, jó vagy 👌.