Miért nem hiszitek el, hogy kamaszkorban is létező, komoly dolog a depresszió, illetve az öngyilkossági gondolatok?

Kérdező, teljesen igazad van, jogos a felháborodásod, na meg persze az értetlenséged az általános reakció láttán. De mint mindenre, erre is van magyarázat.

Ahhoz, megértsük, miért reagálnak az emberek egy témával kapcsolatban úgy, ahogy, meg kell nézni, hogy kik reprezentálják azt. Ha már depressziós tinikről van szó, konkrétan arra kell egy pillantást vetni, hogy ilyen címszó alatt kik a leghangosabbak.

Hát nem a valódi depressziósok! Ez érthető is, hiszen aki akkora problémákat kap a nyakába, hogy elveszti a kontrollt, általában inkább magába fojtja az őrlődését, nehogy még nagyobb bajba kerüljön. Velük szemben ott vannak az érzelmi hullámvasúton üldögélő, esetleg épp egy negatív/stresszes fázison keresztülmenő tinik, akik nagyon komolyan veszik magukat - ők azok, akik valamilyen szinten még szeretnek is a depressziós szerepében tetszelegni. Több ilyen ismerősöm is van. Instára időnként feltesznek némi képanyagot a szétvagdosott kezükről, véres pengéikről és hasonlókról.

Engem nem zavar ez, és ha valamelyikük hozzám fordulna a gondjaival, természetesen próbálnék segíteni (már volt is példa erre). Viszont én is hiteltelennek tartom ezt a fajta önsajnáltatást, és valahol mindig kételkednék abban, hogy nem csak a figyelmet próbálja felhívni magára.

Egy szó mint száz, a magukat depressziósnak tituláló tinik között a leghangosabbak azok, akik sokszor köszönőviszonyban sincsenek a betegséggel, csak nem képesek objektíven figyelni a saját, pici gondjaikat. Valóban nonszensz, hogy miattuk ítélik meg hibásan a Kérdezővel egy csónakban evezőket, de ha valaki semmit sem tud a depresszióról, az simán bedől a látszatnak, és mindenkit, aki problémákkal küzd, attention whoreokkal azonosít majd. Mint mikor leül az átlagpolgár a tévékettő elé és azt látja, hogy a Pride-on egyvalaki bőrtangában táncikál, onnantól fogva neki az összes meleg gagyi provokátor.

Nem tudom,neked mi a bajod,de nekem elárulom,hogy mi a nagy bajom!!!

Nekem is voltak ilyen öngyilkossági gondolataim,és a mai napig is vannak.Egy a különbség,elárulom:ma már nem szándékosan jön elő.De még mindig tudom kontrollálni,és baromság,hogy nem mernék odaállni a sínekre.

Engem amúgy baromira meglehet érteni,illetve meglehetne érteni,mert:

1.Anyám vastagbélrákos,ez 1 hónapja derült ki és szerdán megy a kórházba,csütörtökön műtik,

2.A családomból gyakorlatilag mindenki egy kis senkinek néz,

3.Volt,hogy zaklattak már fizikailag,szexuálisan,

4.Volt,hogy vertek(a fiúk,igen,a fiúk) 7.osztályban,

5.Nincs arra módom,hogy elköltözzek ebből a faluból,

6.Nem fogadnak el túl sokan úgy,ahogy vagyok,és az identitáskrízis nem kis probléma,

7.Nagyon hiányzik két ember,akikkel igaz,hogy gyakran találkozok,az egyikkel mégis csak félig-meddig hivatalos kapcsolatom van,mert a tanárom,de szeretem,mert a példaképem,és nem lóghatok a nyakán.A másik pedig szomszéd,és olyan,mintha az anyám lenne,de tőle sem várhatom a szeretetet minden nap,

8.Mindenki csak eldob magától,és a sors is már a második anyát próbálja elvenni tőlem,de remélem,hogy ezt nem sikerül,mert ő az egyetlen,aki miatt még itthon vagyok,mert különben SEMMI,DE SEMMI NEM ÁLLÍTANA MEG ABBAN,HOGY ELMENJEK,akár ki az utcára!

Nekem nem jelentene problémát már egy szakítás,

Nekem nem jelentett volna soha problémát,hogyha elválnak a "szüleim",mert "apám" amúgy alkoholista.

Van önismeretem.És bízok magamban annyira,hogy nem uralkodik el rajtam ez a hülye baromság,ez az öngyilkossági gondolat,ami néha automatikusan jön.

19/L

A depresszió még viszonylag friss betegségnek számít, ezért sokan ne is veszik komolyan, hisz régen ne volt ilyen.

Az emberek nem elég tájékozottak, lustának, önsajnáltatónak, panaszkodónak tartják a depressziósokat, sokan egyszerűen nem értik.

Pedig komoly betegség, az ember élete is tönkremehet ha nem kelezik, nem beszélve az öngyilkosságról..Aki nem éli át, az nem tudja, milyen út vezet odáig, amikor már csak a halálát tervezgeti valaki.

Nekem 14 éves korom óta van, nem nőttem ki, csak rosszabb lett. Most vagyok 21.

Mindenki azt mondogatta, hogy ez majd elmúlik, csak a korral jár, én képzelem. Hát, egyik sem jött be:(

Én elhiszem. A gec anyám pokollá tette az egész gyerekkorom és az életem, mert tönkre tett idegileg.

Bánom, hogy nem lettem már akkor öngyilkos.

Kedves 5-ös számú válaszoló és mindenki más! Kedves Kérdező!

Kicsit régi a kérdés, de gondoltam, sose késő válaszolni. Azért vettem külön az 5-öst és a többieket, mert nagyjából, durván így lehet két oldalra pakolni a véleményeket.

Az elején leszögezem, hogy a depressziót nem lehet korhoz kötni, de tizenévesen, tinédzserkorban tényleg elég gyakori ez a jelenség, valóban létezik, és valóban borzasztó. Gyermekkoromban volt a szomszédban egy lány, akit a testvérével egészen kics korukban is egedül hagytak a szülei és nem törődtek velük rendesen. Ezt a lányt később kirúgták az egyetemről, rengeteg kapcsolata romlott meg, az anyja rákos beteg lett ő pedig végül a Dunába vetette magát. Természetesen felmerül a kérdés: miért? Miért dobja el magától az ember az életét? Tényleg annyira nem lenne jövője, semmi reménye? Mindezen kérdések racionálisak. De ennek a lánynak a szempontjából nem fontosak. Az az ember, -

legyen az felnőtt vagy tinédzser - aki eljut addig, hogy tudatos öngyilkosságot/öngyilkossági kísérletet követ el, ebbe már alig gondol bele. Az lüktet az agyában és az egész lényében, hogy képtelen továbbcsinálni, mert semmilyen kiutat lát.

De ez minden embernél máshogy van. Olyasvalaki is lehet depressziós, akinek semmi baja a családjával, sőt, kifejezetten jó háttérrel rendelkezik, de például (tinédzsereknél igen gyakori) önbecsülési problémái vannak, érzelmileg instabil, volt/van valami "betegsége"/betegsége (gerincferdülés, anorexia, diszlekszia, beszédproblémák, figyelemzavar stb.) és így tovább. Ellenben...

Van egy fiú a szomszédban, olyan huszonéves lehet. Nem tanul, nem dolgozik, alig mozdul ki a házból, csak a gépe előtt ül egész nap, a szülei tartják el fiatal felnőttként és nem tesznek ellene semmit. Olyasmit is hallottam, hogy azt mondta, ha az anyja kiteszi, öngyilkos lesz. Kétség sem fér hozzá, hogy a srác beteg, de az öngyilkossággal való fenyegetőzés mocskos húzás. Legyen az. A saját életéért egy kisujját se mozdítja és soha nem tette. A szülei hibája is jórészt, mert nem nyomják eléggé afelé, hogy összeszedje magát és gatyába rázza az életét. Az ilyen szintű tanácstalanság és lustaság konkrétan kóros. És a szülőnek igenis meg kell tennie mindent az ellen, hogy a gyereke ilyenné válljon. Beszélnie kell vele, nyomnia kell a jó irányba, küldje pszichológushoz, coach-hoz, a lényeg, hogy változást hozzon, méghozzá pozitívat.

De az is igaz, hogy van egy rakás ember, köztük tinédzserek is (de nem CSAK ők, nem kell mindent a tinédzserekre kenni!), akik mondvacsinálják csupán a depressziójukat és az öngyilkosság szóval dobálóznak. Ez természetesen undorító. De az ilyen embert sem kell gyűlölni és megvetni, csak beszélni kell a fejével. Én saját tapasztalatból tudom, milyen az a borzasztó letargia, az a világfájdalom, az a tanácstalan, beragadt lemez-szerű állapot, amiben az ember nem tud mit kezdeni. Szenved és utálja magát érte, minden iránt lassan elveszti az érdeklődését és ha nem is volt az, saját magát beteggé teszi. NEM az én hibám volt és senki másé sem. Megtörtént. Sikerült valamennyire kimásznom belőle. Jártam pszichológushoz, beszélgettünk, megismertem a helyzetemet több irányból, satöbbi. Tehát az én véleményem szerint van többféle depresszió. Az egyik valószínűleg figyelemhiány, feltűnési viszektegség, vagy magány. Amikor az ember azt akarja, hogy sajnálják, mert marhára vágyik a törődésre, esetleg szüleitől nem kapja meg, vagy valaki mástól, valaki akar lenni, mert egy senkinek érzi magát a világban. Ő is segítségre szorul. Az az ember is segítségre szorul, aki azért falcol (vagdossa magát), mert menő akar lenni, mert ilyen is van. Az az ember is segítségre szorul, aki csöndben depizik, esetleg nem látni rajta, de legbelül szétszedik az érzései. Mindenki esik kétségbe az életében sokszor, vannak nehéz, ragadós, sötét időszakai. Az öngyilkosság gondolata, ha felbukkan, nem feltétlenül vall arra, hogy az az ember beteg. De vannak alkalmak, igen sokszor, mikor igenis arra vall. És a tudatos gyógyszertúladagolás öngyilkossági kísérlet. Ez tény. A két C-vitamin nem az.

És ha valóban vannak olyanok - mint a kérdező szerint - akik komolyan gondolják, hogy a tizenéves korosztály nem küzdhet ugyanolyan lelki problémákkal, mint egy felnőtt, az illetők nagyon is tévednek. Leírtam a fentieket már, de ezt még hozzátenném. Ebben az időszakban válik a gyermek felnőtte, de egy pár évre a két réteg közé ékelődik és sehogysem találja a helyét. Elkezd felnőttként gondolkozni, de sokszor letorkolják azzal, hogy nem felnőtt. Nem fontos még annyira a véleménye. De ez nem igaz. A tinédzser ember. És ha megadja a másik, pl. idősebb ember felé a tiszteletet, minimum ugyanannyit vissza is kell adni neki. Nem biztos hogy igaza van, hiszen tapasztalatlanabb, mint egy felnőtt, de meg kell hallgatni, fontolóra kell venni a szavait és nem kell lenézni a fiatalsága miatt. A tinédzser egy növésben lévő felnőtt. És nem kell néhány tinédzser alapján az összes többit szereotipizálni és megbélyegezni. Nincs két ugyanolyan depressziós beteg és nincs két ugyanolyan tinédzser, aki ugyanolyan problémákkal küzdene. Valami mindig más, főleg az illető jelleme miatt.

Köszönöm, hogy válaszolhattam!