Szigorúak voltak a ti szüleitek is?

Kisebb koromban szigorúak voltak abban, hogy időre érjek haza. Rendrakásban nem voltak azok, sok helyre elmehettem, néha volt rossz jegy, az nem volt baj. Viszont nem lehettem velük tiszteletlen, pl. csúnyát nem mondhattam rájuk, azért h. hülye, azért kaptam pofont. Fenekemre ütöttek kicsinek párszor, ha már nagyon veszélyes dolgot csináltam, és nem voltam hajlandó engedelmeskedni.

Nagyobb koromban nem voltak szigorúak, gimitől elmehettem az éjszakába, ottaludhattam akinél akartam, nálam is aludhattak, stb. Ennek így utólag annyira nem örülök, jobb lett volna, ha néhány dolog kimarad akkor az életemből, és ehhez az kellett volna, hogy ne engedjenek el az éjszakába csak úgy. Én az én gyerekeimet nem fogom így elengedni.

Nem, nem voltak szigorúak. Mindent teljesen közvetlenül fogadtak, és bíztunk bennük; érezhető volt, hogy velük mindent meg lehet beszélni és ha jó, ha rossz, nem ordítják le a fejed. (oktalanul)

Én épp ezért tiszteltem és tisztelem a szüleimet, mert nagyon jól neveltek, egyedi módszerekkel, hatásos eredményekkel.

A szüleim hála a jó égnek elváltak, amikor 17 voltam.De apám már előtte sem nagyon vett részt az életünkben. Vendéglátásban dolgozott, szerencsére sokat nem volt otthon, mert ha otthon volt azt utáltuk. Csak arra emlékszem, hogy olyankor úgy érezte, hogy meg kell mutatnia, hogy ő az apánk és leült velünk tanulni. Ha valamit nem értettünk elsőre, akkor idegbeteg lett, rángatott minket, volt hogy a húgomat, a fejénél fogva emelte fel a székből. Szép emlékem semmi nincs róla, de a büntetéseit azt tudta osztani a nagy semmire. Pl nem engedett el az általános iskolai ballagásom utáni bankettre. Hogy miért? A válasza az volt: CSAK! Ez igazi görény volt mindig is. Ma sem a szíven csücske, nem is találkozunk túl sokat.

Mondhatni anyukám egyedül nevelt minket a húgommal, soha nem emelt kezet ránk, mindig mindenhova elmenettünk, nem emlékszem komolyabb büntetésre. Még komolytalanra sem. :) És talán mert anyukám ekkora bizalmat szavazott nekem, én mindig is tiszteletben tartottam Őt. Soha nem okoztam csalódást, soha nem kellett miattam szégyenkeznie, vagy aggódnia. Mindig hazaértem időben, mindig ott voltam amit mondtam. Ismerte az egész baráti társaságomat, nem egyszer nálunk bandáztunk. A húgom már más tészta. Ő rossz társaságba keveredett, nem egyszer volt anyukám vendég a suli igazgatójánál, stb. De Őt sem bántotta soha fizikailag. Sokszor kiabált vele, kérte szépen, csúnyán, de semmi nem hatott. Végül a tesóm is ember lett :), dolgozik, gyereket nevel, minden oké vele, de nagyon lázadó tinédzser volt. Ő természetileg ilyen, nem anyu tehet róla. A mai napig lázadó nőszemély a tesóm. :)

És így adja át egyik generáció a lelki nyomorát a másiknak.

Sok Stockholm-szindrómás.

Jön a szöveg, hogy engem is vertek, de jogosan és normális is lettem.

Normális ember nem üt meg gyereket, nőt. A nevelés nem ez, ez csak agresszív, idegbetegség.

Szülőként, emberként szerintem örökre leírja magát az aki megüt egy gyereket.

A szigorú nevelés arra jó, hogy lelkileg beteg embereket neveljünk ki, akik csak a tekintélyelvűséget ismerik. Ördögi kör, nem is látjátok, hogy betegek vagytok. Így ugyanolyan rosszul nevelitek majd a saját gyerekeiteket, ahogy titeket neveltek.

És így náluk, ahogy nálatok is történt, már csirájában megölitek a gyerek személyiségét, a lehetőségét a normális életre.

De pontozzatok csak le, rossznak tartom a családon belüli erőszakot, nyilván rosszul gondolom...