Ti nem szoktatok belegondolni?

Ja, amúgy nem akarlak kiábrándítani, de...

Anyukám az Auchanban dolgozik, és én is először kivirultam, amikor mesélt arról, hogy fogyatékkal élőket is alkalmaznak. De azon nyomban ki is ábrándultam. :( Elvileg ezért az áruház plusz pénzt kap, ha ilyen embereket alkalmaznak....

Én úgymond érintettként mondom, hogy nemigazán tud meghatni az ilyen dolog. Aki születése óta rendelkezik valamiféle fogyatékkal úgymond, ami stagnál, így nem lesz rosszabb az idővel, azok általában ritkán szoktak azon sopánkodni, hogy miért nem egészségesek, hiszen azt szokták meg.

Akik viszont tudják, hogy idővel fel lesznek emésztve... vagy azt az utat választják, hogy próbálják élvezni amíg lehet, vagy pedig az emberek iránti gyűlöletbe merülnek... persze, ezt a gyűlöletet többféleképpen lehet értelmezni. Egy ilyen embernek is lehetnek rosszabb napjai, ilyenkor pedig általában azon sopánkodik, hogy miért nem lehet normális... majd belegondol, hogy hogy a fenébe bírta idáig... aztán belenyugszik, és egy ideig alábbhagy a harag. A sorstársakra pedig van aki fintorogva néz, hogy miért boldogok... miért tudnak azok lenni... az egészségesek pedig miért akadnak ki minden aprócska kis szaron? Olyankor van az, amikor valaki azon vinnyog, hogy nincsen műkörme, meg Ájfonja rávernék egyet széklábbal.

Egyébként éljük mi is az életünket, ahogy tudjuk... van mikor nehezebb, sokkal nehezebb, de mi már megszoktuk ezt, hogy így meg... fáj néha, sőt sokszor mindig de megszoktuk.

Viszont a sajnálkozás, a szánalom, a lenézés semmit nem segít, csak haragot gyújt a lélekben. Persze, a szellemi fogyatékosokkal lehet, hogy másként kell bánni, bár igaz erről sokat nem tudok, hiszen az ő helyzetük és világuk teljesen másmilyen, mint pl a tied vagy az enyém.

De egy biztos... mi mindnyájan csak arra vágyunk, hogy úgy kezeljenek minket mintha normálisak lennénk... amikor pedig a bajunk miatt mégis kivételezni kell... szörnyű bűntudat lesz úrrá az emberen... De idővel, ezt is megszokjuk... hiszen az egyetlen amit tehetünk a beletörődés, hiába bármi, csak ezt lehet...

És mindezek ellenére, hogy rettentően fáj, mi is csak emberek vagyunk, mi is csak sírunk a gyermekét elvesztő anyán, mi is csak adunk egy zsömlét a hajléktalannak, ha épp nincs más, mi is sajnáljuk az elütött állatokat az út szélén, szóval... mi is olyanok vagyunk mint ti, csak néha sokkal nehezebb megtartani magunkban a lelki, a testi, és a mentális egyensúlyt... sőt, néha nem is sikerül. :D Valahol mindenképpen megőrülünk ebben az állapotban, és valakiből szivárványszökőkút lesz, és van akiből pszichopata. :D De a legtöbben a kettő között lavírozva próbáljuk meglelni a lelki békét.

Tehát... jó dolog, hogy segítetek az embereknek, de ez sose csapjon át szánalomba.

Néha eszembe jut, de hogy őszinte legyek, én nem tudom sajnálni ezeket az embereket, sőt szomorú sem leszek. Inkább boldog, hogy velem nem cseszett ki így az élet. De amúgy nem is gondolom, hogy különösebben kéne sajnálnom őket. Ha tudok, akkor segítek, de az független attól, hogy sérült-e vagy nem. Csupán emberségből, nem kell kivételezni a fogyatékosokkal. Biztos le leszek pontozva, de én nem tudom ennyire sajnálni, nem tudja így elrontani a kedvem az, hogy másoknak milyen rossz. De ne értsetek félre, én segítek ahol tudok, nekem így tiszta a lelkem, de nem azon múlik, hogy "húúú szegény", hanem akkor, amikor szükség van.

Mondjuk az igaz, hogy múltkor se volt meleg víz, és nem azt mondtam, hogy "Nincs meleg víz." hanem azt, hogy "Van hideg víz!" hiszen (tudom ez egy afrikaigyerekes példa...) van olyan hely, ahol nincs ilyen, hogy kinyitom a csapot, és jön a víz.

Egyébként még ahhoz amit Te írtál: Én ezt is úgy gondolom, hogy ez akkor is rossz, amikor egy amúgy "egészséges" emberrel történik ilyen. Vele ugyanakkora kibszás, nem?:)

Én egyébként ezt az adakozást se értem... Szerintem ezzel nem segítesz annyit, mint amikor ott vagy, és tényleg TESZEL valamit. Jó, lehet csak így tudsz hozzájárulni, de én inkább úgy gondolom, hogy a gépfegyveres prédikátor csinálta jól. (Jó tudom nem várható el ez mindenkitől. De ne mondjátok, hogy nincs igazam!)

Mindenesetre, nekem is meg vannak a gondjaim. Lehet, hogy nem akkora tragédia, de ezek is problémák, amiket meg kell oldani. Jó mondjuk nekem is vannak rossz napjaim, amikor tényleg szerencsétlennek érzem magamat, de had érezzem már szarul magam:D

Én minden nap belegondolok.

Nekem van egy bátyám, eléggé súlyos eset. Halmozottan fogyatékos, kb. egy csecsemő szintjén van. A nap 24 órájában felügyeletre van szüksége, nem lehet egyedül hagyni, etetni-itatni ,pelenkázni kell. Ezenfelül képtelen a járásra, a beszédre és rengeteg egészségügyi problémája van. 22 éves.

Igen, látva őt nap mint nap mindig belegondolok, hogy mennyire szerencsés is vagyok.

Nagyon helyesen gondolkozol, örülők, hogy vannak még hozzád hasonló fiatalok. Viszont egy valamin változtass, kérlek! Ne nézz rájuk szánakozóan és sajnálkozva. Annál nincs is rosszabb...

Inkább mosolyogj rájuk, és próbálj amennyire csak lehet a legtermészetesebben viselkedni velük.

19/L.

Látom nem voltam eléggé egysejtűszintűen egyértelmű.

Én nem leszek szomorú, hogy rossz neki, hanem örülök, hogy nem én vagyok olyan szerencsétlen, és a sajnálkozás/szomorkodás helyett inkább segítek szerencsétlenen.

De rohadjak meg, mert ez eszembe jut.

Egyébként meg nekem cseppet se tűnt fel ez a világban, hogy amikor a fogyatékos unokatesómat kísérem az utcán, akkor bárki is úgy nézne rá, vagy rám, ahogy te leírod. Szimpla szánalom, és utálat, amit kap (mellette még engem is sajnálnak). Igen te is írod, ezt nem szabad, de ezt teszik...

Egyébként felé se érzek nagyon úgy, mint amit te írsz. Biztos rosszul kódolták a DNS-em, de én neki is csak annyit nyújtok, hogy szeretem őt, és amikor éppen beszélgetni akar (amennyire tud), akkor beszélek vele, mert örömet tudok neki ezzel is okozni, a kis életében.

Hagyjuk a francba, bennem nincs meg ez a dolog, nem is lesz, egy lelketlen szörny vagyok.

Nem olvastam el a válaszokat, de válaszolok!:)

Én látásproblémával születtem, 3 honaposan vették észre, egy nagy játékot vittek a szemem elött és a szemem nem követte a játékot így azt mondták anyumnak, hogy semmit sem látok, a családom összeroppant! 1 éves korom óta hordok szemüveget, de anyum járt utánam, hogy ne dobjam el, mert egyfolytában vettem, hól a szemétben, hol a wc-ben találta meg a szemüvegen, mert, ha egy pillanatra nem figyelt én levettem. Rengeteg vitamint, gyógyszert vett nekem sok pénzért csak, hogy jobban láthassak! És rengeteg orvoshoz mentünk! Végül kiderült, hogy mégsem vagyok teljesen vak, mert valamennyit mégis látok. Volt egy mütétem, de csak kancsalsági mütét volt ami a látásomon nem segített, 11 éves voltam. Nistagmusom, asztigmiám, myopiám is van és szinvak vagyok stb. ami azt jelenti, hogy fekete-fehérben látok így nálam nincsenek szinek, nem tudom, hogy melyik a kedvenc szinem. Ruhát nem tudok vásárolni egyedűl a smink meg kilőve, csak, ha valaki megcsinálja helyettem. Már az ovodában csúfoltak még az ovonéni is, mindig sírva mentem haza és, ha kimentem játszani sírva mentem fel, mert senki sem játszott velem. Az iskoláról is csak annyit, hogy rengeteg sulit váltottam, de egyik sem volt jó, mert mindenhól csúfoltak, kisemmiztek és kihasználtak még a gyengénlátó suliban is, a hajam begyújtották és elégették a táskám, kiakartak lökni az ablakon, leköptek, rágót tettek a székemre stb. Egy kész rémálom volt az életem!:( Sosem volt barátnöm és ami volt azok is csak kihasználtak! Koleszos lettem, de ott is magam voltam, nem volt senkim. Elkezdtem nem enni és anorexiás lettem, nagyon lefogytam és bipoláris személyiség zavarral és depresszióval küzdöttem. Korházba kerűltem, szondán etettek és éjjel-nappal infúzió. Háromszor probáltam öngyilkos lenni, gyógyszereket vettem be, de kimostak és intezíven kezeltek így megmentettek. Tudom gyáva voltam nagyon gyáva és ezt láttam az egyettlen kivezető utnak. Elkezdtem vagdosni magam!:( Pszhiátrián töltöttem 6 hetek és alig jöttem haza mehettem vissza egy hét után.

Most járok suliba, 12-es vagyok, de nagyon nehéz hisz az első sórból sem látom a táblát és közlekedni is nehéz, mert nem látom a számot! Jelenleg járok pszihológushoz, szedek gyógyszert és próbálok kitartani! Ez az én kis történetem és köszi, hogy elolvastátok!:)

18/L

Utolsó vagyok!

És még annyit, Éhogy koraszülött voltam és víz volt a fejemen (asszem ödémának hívják) és anyum tornásztatott egy nap 5-szőr! És fényérzékeny is vagyok!