Ez mi és mitől van?

Úgy érzem néha, mintha nem tudnék levegőt venni, gombóc lesz a torkomban és lever a víz és ehhez nem mindig, de van amikor láb- és kézremegés társul.

Most akkor egy kis story time.

Sose voltak igazi barátaim, persze a "suliban elhülyülük, de semmi komoly barátság nincs" az volt, de az mit ér? Mindegy.

Egyetlen egy barátom volt, akivel minden nap dumáltam suli után is. Azt hittem, hogy ő a legjobb barátom.

Iszonyatosan utáltam általános iskolába járni, csomószor sírtam ok nélkül itthon. Úgy éreztem mindenki utál, nem illek be sehova és az emberek csak azért tűrnek el, mert muszáj.

Aztán nyár lett.

A sírás elmúlt, az alvási-ciklusom felborult, általában 4-5 ig fent voltam, és kb délig aludtam, de boldog voltam és kipihent. Fogytam is egy csomót ( "csomót"...5 kilót, de nőttem is) és sokkal jobb lett a közérzetem. A legtöbb időmet itthon a szobámban töltöttem netezéssel, vagy a nővéremmel járkáltam el helyekre. Esetleg a "legjobb baráttal" mentem el moziba, meg hasonló helyekre.

Majd jött az augusztus.

A nemrég említett "legjobb"barátom is velem egy suliba/osztályba felvételizett, fel is vették.

Még gólyatábor előtt találkoztam az új osztálytársaimmal, akikkel sose beszéltem előtte facebookon, vagy akárhol máshol. Ellentétben a baráttal, aki beszélt velük, mindenkivel, és mindenki bírta. Már a találkákon is gombóc volt a torkomban, és folyamatosan izgultam mindenért.

Csendbe elvoltam, nagyjából sehogyan se kerestem a társaságukat az embereknek.

Csibetábor úgy ahogy jó volt, összehaverkodtam egy lány osztálytársammal, akivel azt hittem végre "bbf"-ek leszünk, hát tévedtem. Ugyan az a helyzet mint általánosban, suliban dumálunk, azon kívül nem is hiszem, hogy érdeklem.

Aztán szeptember. (AKA hell.)

Az első hét még úgy ahogy OK volt, új emberek, új iskola, minden szipi-szupi, viszont már most, a második hét elteltével rájöttem, hogy midenki szarik rám. A barát nem beszél velem, pedig ugyan abba a "klikkbe" tartozunk, az említett csaj se beszél velem, sőt, senki más se.

Tegnap elvoltunk mekizni, majd gitárhúrkat venni. Kiderült hogy legalább 5 programot szerveztek nélkülem, alapítottak egy bandát, és nekem senki se szólt.

Itt volt végem. Miközben velük voltam, tehát még tegnap sétáltunk a hangszerbolthoz arra gondoltam, hogy "tök felesleges itt lennem" és ezt követte a többi gondolat, pl. "van egyáltalán olyan ember aki szeret?" "vannak barátaim?" "számítok akárkinek is?" és erre mind "nem." volt a válasz. Iszonyatosan rosszul lettem, elkezdett könnyezni a szemem, én remegni, alig tudtam levegőt venni, gombóc colt a torkomban és szédültem. Persze ezt senki se vette észre, egy "oh, de csöndbe vagy ott hátul, miért nem jössz ide hozzánk "-kal letudták.

Miért van ez? Ez volt az eddigi legdurvább ilyen dolgom.

(Ezen kívül számtalanszor volt sokkal light-osabb verziója, amikor csak gombóc volt meg kézremegés, pl. ha egyedül kellett valahova mennem, vagy beszélnem kellett a kasszásokkal, meg hasonlóak.)